Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2013. szeptember

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Pénteken valami furcsát éreztem színházilag. Rájöttem, hogy idén nem mentem-megyek Nyíregyházára a Vidorra, pedig szoktam ilyenkor. És ha nem mentem-megyek Vidorra, hát akkor mikor látok én színházat? Augusztus legvége van, már énbennem ficereg a színházba mehetnék. Úgyhogy átsétáltam a Pestibe a Sógornők bemutató előtt egy estével-előadására. Láttam ezt annak idején, írtam is róla, emlékszem is rá. Most úgy éreztem, ez egyszerűen lóg a levegőben. Fel sem merül, hogy köze lenne mai magyar valósághoz, vagy akár mai kanadai-francia valósághoz, vagy bármilyenhez. Parti Nagy Lajos humorbombasztikus nyelvezetéhez van köze és a vígszínházi színjátszáshoz. Még esetleg az Omegához. (Égben lebegők csarnoka.) Van az előadásban egy meglepő rapkórusmű, amely 1997-ben és most is kirobbanóan hatásosnak bizonyult. Ezen kívül annyit észrevételeztem, hogy Majsai-Nyilas Tünde láthatólag erősebb, magabiztosabb, jobb színésznő lett a régi verzió óta, Börcsök Enikő pedig semmivel sem lett rosszabb. Úgy értem, Börcsök bámulatos. És még az a sejtésem, hogy ma már valószínűleg nem skandalum a trágár beszéd a Pesti Színház közönsége számára.

     Mozi volt tegnap! Puskin, Woody Allen, Blue Jasmine. Cate Blanchett! Nem tájékozódtam a filmről előre, és menet közben kicsit reménykedtem, hogy el fogunk szakadni A vágy villamosa cselekményétől. Gyanítottam, hogy mit tartogat kiszámíthatóan meglepő fordulatnak Woody a végére, de avval lepett meg, hogy nem azt, amit gondoltam, hanem semmit. Nagyszerűek voltak a színészek mind, mindenekfelett pedig Cate Blanchett. Cate tökéletes. Ha én lennék az Ascher, lehet, küldenék neki interflórailag (x) valami szép fehér virágot. Még jó, hogy nem én vagyok az Ascher.

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     Jövök itt színházzal, mozival, és közben elfelejtettem említeni, hogy voltam más kulturális eseményen is, amely fontosabb, mint színház és film együttvéve: focimeccsen. A Pest megyei bajnokság északi csoportjának térségi rangadóját, a Verőce-Kismaros mérkőzést láttam. Volt érdeklődés: olyan hatvanan-nyolcvanan álltunk körben a pályán, a Hét vezér pizzéria oldalában. Jött idővel egy ember, aki igazi vagy hamis jegyet árult. Kevesebbért adta, mint amit rányomtattak, és csak a férfiaknak. Nők ingyen, mint a diszkóban. Előttünk sasszézgatott a partjelző, snájdig fiatalember. A hátán hegyezte a fülét és időnként hátraszólt, megválaszolta a szurkolókban felmerült kérdéseket, miszerint mennyi idő van még hátra, és tényleg 11-es volt-e. A kijelentésekre – mint például „lezs vót” – nem reagált. A hazaiak győztek 3:1-re a Duna-parti oroszlánbarlangban.

     Tegnap találkoztam Csákányi Eszterrel a Revizor-interjú miatt. Szeretek találkozni Csákányi Eszterrel.

vissza a lap tetejére

3. kedd

     Amikor tavasszal felmerült bennem, hogy szívesen lennék még egy félévet egyetemista, akkor ehhez mindenekelőtt tisztáznom kellett, mi a várható státusom, hány állami finanszírozású szemeszterem lehet még. Ez nyilván attól függ, miképpen számolják el a korábbi tanulmányaimat, amelyek semmilyen mai kategóriába nem illenek. (Öt év egyetem a Szovjetunióban és két év kiegészítő/levelező Egerben.) Bementem hát akkor a tanulmányi hivatal illetékeséhez, egy ősz hajú hölgyhöz. Virágnyelven megalkudtunk. Ő beszámítja Egert – nem túl logikusan, hiszen oda csak vizsgázni jártam, miközben munkaviszonyban álltam , és nem számítja be Moszkvát, mert ott (ő vetette fel ezt) hátha fizettek értem a szüleim. Ó mondtam meglepődve ezen az opción , rendben.

     Tegnap aztán fogtam a hagyatékfeldolgozási dossziémat, benne a költségtérítés kirótt összegéről szóló, 30-35 évvel ezelőtti hivatalos leveleket, valamint a szüleim által feladott csekkek megsárgult szelvényeit, és elmentem az iskolába. Gondoltam, bemutatom az anyagot az ősz hölgynek, egyben tisztelettel és köszönettel bejelentem igényemet még egy tavaszi félévre. Kiderült, hogy az asszony már nem dolgozik ott, az irodája lezárva, az ajtón papír, miszerint a pénzügyeket a tanulmányi előadók viszik. Ó mondtam magamnak , akkor nincs kivel miről beszélnem. Aktív félévben vagyok, és a következőre is teljes joggal beiratkozom majd. Cakkpakk tíz állami félévvel fogok diplomát szerezni júniusban. Indultam is haza. Vetettem egy pillantást a portás ablakára, és megláttam az ősz hajú hölgyet. Bementem.

Elnézést, ugye tavasszal önnél jártam a pénzügyi osztályon?

Igen, de azóta elbocsátottak. Most portás vagyok.

Amikor önnél jártam, az ügyben vizsgálódtunk, hogy vajon a korábbi tanulmányaim hová számítandók be.

A tanulmányi osztályhoz tessék fordulni ezzel.

Igen, tudom, csak azt akarom mondani, hogy miután meghalt az édesapám, sok minden került elő az íróasztalából, valóban költségtérítést fizettek a szüleim, igazolni is tudom ezt.

A tanulmányi osztályhoz tessék fordulni.

Igen, tudom, csak meg akartam köszönni, hogy jóindulatú és jóhiszemű volt, és ráadásul igaza lett.

     Elfelé eszembe jutott Margócsy tanár úr nem, nem úgy, hogy nem lesz-e büfés a bölcsészkaron , hanem hogy nemrég összefutottam vele egy zebránál, és kérdeztem, visszajön-e tanítani ingyen. (Mert erre bazíroznak ám az elbocsátók, jelzem, és számos esetben nem is hiába.) Mondta, hogy nem, esze ágában sincs.

     Egy utolsó Margócsy-tanítvány vagyok, közlöm szomorúan, de büszkén.

vissza a lap tetejére

4. szerda

     Amíg a szüleim éltek, hetente jártam Auchanba nagybevásárolni nekik s nekünk. Egyszer csak rájöttem, hogy egyáltalán nem szoktam ránézni a pénztárosokra. Csak pakolom, pakolom a cuccot, és miután eljöttem, hovatovább meg sem tudnám mondani, fiúnak vagy lánynak fizettem-e. Nincs ez így jól – csóváltam a fejemet. Bevezettem tehát, szándékosan rászoktam, hogy az utolsó aktusnál, amikor odaadja a számlát-kártyát a pénztáros, a szemébe nézek. Miközben megköszönöm, összenézünk, sőt egy többé-kevésbé sikerült, tudatos mosolyt is megeresztek. Ez évekig teljesen jól működött, és megelégedésemre szolgált. Azután a rendszeres osanozás elmaradt az életemből. Most jobbára falusi/városi élelmiszerboltokban vásárolok. És az utóbbi hónapokban az a már-már általánosnak mondható tapasztalatom, hogy a jól bevált módszerem megbukott. Mivel nem néznek rám a pénztárosok, amikor odaadják a számlát-kártyát.

     Nem tudom, az is egy eshetőség, bár nem az egyetlen, hogy talán visszataszító külsőt öltöttem.

     Mai:

     Olyan randa, akár a szárított szar, és ez egy széleskörű vélemény, és engedelmet kérek a nyelvhasználatomér, de pusztán csak leíró jellegű volt a kijelentésem. (Martin McDonagh: A kripli, Varró Dániel fordítása)

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Voltam az Újszínház évadnyitó sajtótájékoztatóján. Kis színes:

     Sajtófőnök (kék ujjasban, kokárdában, fekete zsinóros mellényben): A művészeti vezető épp most jött haza Amerikából. Hallhatnánk erről valamit?

     Művészeti vezető (fehér zakóban): Ó, nem ezért van ez a sajtótájékoztató!

     Sajtófőnök: De azért mégis szeretnénk hallani.

     Művészeti vezető: Ezekben a napokban mutatják be a Broadway-n egy darabomat. Innen már nincs is hová. Ha egy drámaírót a Broadway-n játszanak, az a csúcs.

     Bekiabáló újságíró (piros pólóban): Mi a darab?

     Művészeti vezető: Liselotte és a május. Itthon is sokfelé játszották már.

     Bekiabáló újságíró: Liselotte és mi?

     Sajtófőnök: Május. Úgy mint április utáni hónap.

     Később a művészeti vezető beszélt az Újszínház indiai turnéjáról is. Elmondta, hogy Keleten nagyon jól fogadják az ő tiszta, emberi történeteiket. Nyugaton… hát tudjuk, hogy ott milyen színház kell – folytatta , oda menjen csak a Krétakör.

     Kicsit össze lettem zavarodva (jómagam, apukám kismintás ingében). Hogy most akkor a drámaíró-művészeti vezetőnek hova tovább. Keletre, Nyugatra, Északra vagy Délre?

     De nem tréfálok itten. Nem tréfás.

     Básti Juli.

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Már a lépcsőn hallottam a sivító hangot; a Felszab téri aluljáróban két munkás fúrt, mint az istennyila. Másik kettő meg állt a kordonra támaszkodva és nézte, hogy szemben velük két lány zenél (hegedű, cselló). Morriconét játszottak, Volt egyszer egy Vadnyugatot. Le voltam nyűgözve azonnal, heroikusnak és csodálatosnak találtam. Olyanok voltak, mint valami gyógynövénylevél egy fájó seben. Siettem épp, sajnos nem volt időm megállni élvezni őket, futtomban a pénztárcámhoz kaptam, és aprót szórtam a hegedűtokba. Ahogy felegyenesedtem, láttam, hogy a hegedűs lány rám mosolyog. Akkor most száz pénztárosnak elengedem.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Megnéztük a Cseh Tamás-szobrot. Hát nem. Az arca kábé annyira hasonlít a modelléra, mint a Kaszás Attila-szoboré. (Szinte ki is lehetne cserélni a fejüket.) És miért nem hunyorog a szemével, ahogy szokott? Vagy miért nem emeli magasabbra a fejét, mintha épp megrázta volna a haját? Vagy miért nem vállon gombolós pulcsi van rajta, ami kedves fellépőcucca volt? Vagy mért nem nyitott kabátban van, ahogy a Megyek az utcán…-ban énekli? És mit markolássza a mellét? Miért nem nyújtja inkább előre a karját, mintha a kezében lenne a frontátvonulásos pohár? Egyszóval azt kérdezem, minden irányból, hogy vajon miért nincs ebben a szoborban az égvilágon semmi, ami kicsit is megidézné Cseh Tamást és/vagy a dalait?

     Este Maladype-premier, Macbeth/Anatómia. Hát az sem. Igaz, én gyarló néző vagyok, és eleve hendikeppel indul nálam az az előadás, amelynek a kezdési időpontja után negyedórával még mindig a lépcsőn tolongunk-fulladozunk a befutóra várva, mivel az alkotók egyelőre próbálnak. Azután pedig odabent tolongunk-fulladozunk tovább, egyhuzamban több mint két órát. Miközben az elhangzó szöveget csak elvétve érteni, mert sem a Trafó tere, sem pedig némely színészek beszéde nem alkalmas arra, hogy itt klasszikus Shakespeare-fordítást adjanak elő. Ráadásul én még mindig nem hiszek eléggé Balázs Zoltánban – állapítottam meg restelkedve. Itt most volt egy kisebb dinoszaurusz-csontváz, féltucat patkány, néhány szép kép Petrik Andreával, valamint Orosz Ákos időnkénti erőteljes jelenléte. Leginkább Szűcs Péter Pál tetszett, amint gatyában és frakkban ülve zenélt, énekelt és hangokat adott ki. Ketyegett, kotyogott, rotyogott, sistergett, sustorgott. (A zárókép hatásos, meg kell hagyni.)

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Az Örkény-kertből a Hanem-koncertet semmi esetre sem akartam kihagyni, és sikerült. (Amikor Bíró Kriszta igen dinamikusan elénekelte a Nem vagy te Néró kezdetű egykori Késmárki Marika-számot, azt nagy taps követte, bizonyos korosztálynál pedig zavart körbenézés, nem jönnek-e értük azonnal. Ez a legsúlyosabb, azt hiszem, hogy mostanában így élünk.)

     Este belefogtam a vidéki színházak fesztiváljába a Tháliában, ez lesz a heti program. A Jászai című darabot láttam Debrecenből, Galambos Péter összműveként, Ráckevei Anna által megtartva. (Úgy értem, felemelte, kinyomta, megtartotta, vitte, bár az utóbbi a sportban már nem része a sikeres gyakorlatnak.) Kicsit régies, kicsit filmimitálós, kicsit irodalmi színpadias a dolog, de működik, hat, lehet vele menni, szerette is a közönség. Ráckevei Anna – akit azért ritkábban látok, amióta Debiben van – szép, érett, színésznői teljességet mutat. (Csöppet talán lehetne szigorúbb a címszereplővel, ahogyan ábrázolja.) Olt Tamás sármos gazemberét nagy szeretettel néztem.

     Olvastam Jászai Marit, idéztem is itt a naplóban tőle ezt-azt, gondolt-mondott jókat. Ebben az előadásban nem egy közlése – színigazgatókról, politikusokról, Nemzetiről – a jelen kontextusában váratlanul aktuálisan szólalt meg, amit a nézők hökkent nevetésekkel vettek is minden alkalommal. (Én speciel azon is hümmögtem magamban egyet, amikor Varga József a Jászai volt színészférjeként őszintén megállapította, hogy neki magának semmi keresnivalója nincs a Nemzeti Színházban.) Azt leszámítva, hogy méreténél fogva a produkció egyáltalán nem illett a Thália nagyszínpadára, lényegében mégis létező színházi este volt. 

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Mielőtt majd nekilátok írásművemnek a vidéki színházak fesztiváljáról, meg kell tudnom, hogyan jött létre ez a program, válogatta-e valaki. Csak mert nehéz elképzelnem, hogy a kecskemétieknek ez lett volna mostanában a legjelesebb produkciójuk, a Hangyaboly. Nincsenek vele nagyobb bajok, de lényegtelen előadás. Bár a négy zárdista lányt (Trokán Nóra, Decsi Edit, Krajcsi Nikolett, Dobó Enikő) kifejezetten jó nézni. Sudárak, filigránok, csinosak, ügyesek.

     Este a pécsi Picasso kalandjai, amely egy másik, megkésett kérdést vetett fel: vajon mi indokolta, hogy ott legyen a POSZT-on. Ráadásul eléggé repríz. Nem nagyon emlékszem ugyan a Pesti színházi előadásra, de most elolvastam – hasonlít rá a pécsi. Az első rész szinte pazar: sok invenció, kreativitás, színészi buzgás. A második már kevésbé képes a filmről leválni, átváltani, helyettesíteni. Örömmel és nagy reményekkel készültem Hajduk Károlyt látni Picassónak, de nem volt annyira kitűnő, mint vártam, és mint amennyire Köles Ferenc kitűnő az apa szerepében. Hatalmas sikert arattak. Héniál! – kiabálta be valaki a nézőtérről a tapsnál.

     Mai:

     A macska rúgja meg az Osiris Kiadót, hogy vásárt tart a könyveiből (október elejéig). Vagy inkább engem rúgjon meg a macska, hogy bementem a boltjukba. 500 forintért árulnak például olyasmit, mint József Attila teljes levelezése. Hát hogy tudtam volna nem bevásárolni…

     Babitsnak írja 1933 januárjában, Baumgarten-segélyt kérve.

     Majdnem minden holmink – beleértve az ágyneműt is – zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem ezt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. (…) Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     Énszerintem rendes dolog volt attól a fiatal lánytól tegnap, hogy felkínálta nekem az ülőhelyét a villamoson, noha magam is úgy voltam öltözve, mint egy húszéves. (Kockás gumicsizma, farmer rövidnadrág, póló és összevissza csavart kockás kendő.) Ej, hát ilyen ez a mai öregség…

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Alig bírtam színházba botorkálni, teljesen letaglózott régi kedves, még filmszínházmuzsikás kolléganőm, Budai Kata halálhíre. Hihetetlen. Sem az egész, sem a részletei – az autóbaleset körülményei – nem férnek a fejembe.

     A Thália Színház előtt beléptetőkaput és fémdetektoros vizsgálatot mímeltek a békéscsabaiak, maga a csabai direktor volt a biztonsági ember, valamint a csabai István a király. Nem volt kedvem játszani, meg nem is értettem: melyik rendőrállam ez, ahol odabent majd a Lear király története zajlik? Nagy-Britannia? (Angol a rendező.) Magyarország? Már a rendeleti kormányzással összefüggésben?

     Modern külsőségek közepette játszódott le a dráma, számos erősen vitatható és olykor nevetségesnek ható momentummal. Úgy tűnt, a rendező ott van igazán elemében, ahol háborús jelenetet vihet színre égő autóval, kötélen lógó kommandósokkal, dörrenésekkel, durranásokkal. Kovács Frigyes alkatilag és orgánumilag tökéletes volna Lear királynak. Jancsik Ferenc fanyar, bölcs bolondja megbízható-megnyugtató pont. Több komoly pozitívum most nem jut eszembe.

     Az első sorban ültem, és időről időre könnyeket hullattam nem a bicskanyitogató Cordeliáért vagy a pozőr Learért, hanem Budai Katáért. Igazi jó ember volt. Amilyeneket keresni kell Szecsuánban és mindenhol máshol.

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     A tatabányai Édes Anna bizonyult az első olyan előadásnak a fesztiválon, amelyből igazi szakmai ambíciót és közlésvágyat éreztem ki. Akadtak ugyan problémáim Hargitai Iván rendezésével – pl. Kerekes Éva Vizynéjét már a legelső cselédes jelenetben meg kellett volna ölni –, és a színészeknek is lehettek praktikus gondjaik. (Pl. tűsarkú cipőben róni folyton a magas lépcsőket, sőt létrát.) De két dolgot sikerült átadni a közönségnek: a szívfájdalmat és a fenyegetettséget. Ráadásul színészekben olyannyira gazdag produkció, hogy már pazarló is. Pálfi Katának nézőként ülni a színpadi tribünön, s jószerével csak belemondani olykor egy-egy mondatot a kórusba – hát ez igazán luxus. Törőcsik Franciska a címszereplő. A legalább két számmal nagyobb papucsa – az telitalálat.

     Tavaly vizsgáztam Margócsynál az Édes Anna kritikai kiadásából. Mondtam neki, hogy ez szerintem a tökéletes regény. S mint a legcsodálatosabb perzsaszőnyegek, tartalmaz egy hibát is, akár véletlenül, akár szándékosan lett beleszőve. Hogy ugyanis a szag, amely Annát mérhetetlenül taszítja Vizyéknél, az mint motívum abbamarad. Egy darabig szó van arról, hogy Anna ezt a szagot soha nem fogja tudni megszokni. Aztán többet nincs megemlítve. Vagy az történt, hogy mégis megszokta, vagy pedig takarítás közben megtalálta a forrását, a kámfort a zongorában, és kidobta. Ezt már sosem fogjuk megtudni.

     Hümmögött erre Margócsy tanár úr, de nem mondott ellent.

vissza a lap tetejére

13. péntek

     Még nem említettem, hogy a héten elkezdődött a tanév. Boldog vagyok, hogy több hét számítógépes szenvedés után, a Neptun tanulmányi rendszer impontenciája ellenére is sikerült felvennem azt a néhány kurzust, ami kell nekem, valamint leadnom azt az egyet, amit gondos beosztással tavaszra tartogatok. Az is kimaradt eddig innen, hogy Kiss Csabával beszélgettem e heti rádióműsorként, ő flott volt, én meg elégedetlen magammal.

     Az Othello Gyulaházán Tasnádi István-féle verziójával most találkoztam először, a kaposváriak előadásában, és meglehetős ellenérzéseket keltett bennem. Az átszerző feltunningolta a darabot a Csárdáskirálynővel – hogy ugyanis azt játssza a gyulaházi társulat, tehát az operett nettó 10-15 százalékát megnézhetjük –, és ez avval egyenértékű számomra, hogy én magam vagyok legyulaházizva. Mert ott a közönség igénytelen, semmi más nem kell neki, csak hogy kornyikáljanak a színpadon. Mintha tehát nekünk is.

     A Göttinger Pál rendezte előadást önmagában véve sem találtam átütőnek, színészileg sem különösebben fényes. (Grisnik Petrában például egyáltalán nem látom a színésznőt. Nemcsak ezt a Pálmai Violát, de mást sem. Már a Játék a kasélybannál is így voltam evvel.) (Visszaszaladtam még ezekhez a mondatokhoz, hogy Kelemen Józsefet kiemeljem. Mert Kelemen – igen. Nagyon is.)

     Súlyosbította nálam a helyzetet, hogy a kaposvári társulat adta elő ezt a dolgot. Márpedig kaposvárilag a Csárdáskirálynő történetesen nem köztes tinglitangli, hanem egy korszakos produkció Mohácsi János rendezésében. Olyan persze létezik, hogy egy színház ironikusan visszautal a saját múltjára. De itt egyrészt többről van szó, másrészt lehet, hogy azóta megszakadt a folytonosság még akkor is, ha abból az előadásból egyen-ketten ott vannak a színpadon ma is.

     Nagy siker volt természetesen. Nem csak Gyulaházán.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Valamelyik este a kismetró megállójában megszólított egy fiatal lány, dossziéval a kezében, hogy válaszolnék-e néhány kérdésre. Ilyenkor én szoktam feltenni az első kérdést, miszerint kér-e majd a végén telefonszámot vagy mailt, mert nem fogom megadni. Mondta, nem kér adatot. Jó. Az első kérdése az volt, hogy hány megállóra szállok fel, hová megyek. Mondtam, két megálló lesz, színházba tartok a Nagymező utcába. A következő kérdés, hogy munkába megyek-e. Igen. A harmadik, hogy jegyem van-e vagy bérletem, ha bérlet, kedvezményes-e. Igen, diák. Ekkor láttam rajta, hogy épp veszíti el a kedvét. Kifogott egy nőt, aki faarccal válaszol össze-vissza mindent, ami csak eszébe jut.

     Szolnoki Sárga liliom. „Ércszívvel.” Nekem az ilyen színház poros, avas, üres, érdektelen. Amikor dráma, akkor hőbörgés és öblögetés, amikor humor, akkor ellép, aki a széket tartja, és leesik, aki rajta áll. Arra sem esküdnék meg, hogy Balázs Péter egészen hű a szerzőhöz és a műhöz, amikor úgy viszi színre a darabot, mintha operett lenne prózában. (A felvonásvégeken operettfinálé zenével.) Hiszen Bíró Lajos ezt a drámát a Szolgák országa című, erősen társadalomkritikai hevű novellájából írta, és a főszereplő dr. Peredy néhol komplett dr. Stockmann. Igaz, a színházi átiratban engedett a szerző a társadalombírálatból, de ennyit talán mégsem. Stílusában körülbelül így játszhatták a Sárga liliomot 1910-ben is, mint ahogy a szolnokiak. Bár anno a színészek talán magávalragadóbbnak bizonyultak. Molnár Nikolettet méltányolom. Tartása van. A tisztaság erejét sugározza. És még Illésházy katonatisztként egy magas férfi, aki nagyon egyben volt.

     A díszletfüggönyön a szerző neve, a darab címe, valamint régi városképek. Korzó, háztetők, utcák, boltok. A legfeltűnőbb cégéren ez áll: ASCHER. Nem tudom, talán egy elvágyódó sóhaj ez Székely László díszlettervezőtől.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Fejes Endre 90. születésnapja van ma. Öt éve ezt írtam, és nem tudok semmit hozzátenni, legfeljebb elvenni belőle. Mert már nem lakik a hegyen, az ápolónője elvitte magához Rákospalotára. A hetekben bontották le a házat a Normafa utcában. Sok éve nem láttam Bandit. Nincsen hozzáférésem. Úgyhogy csak magamban drukkolok, reménykedem, hogy ne legyen nagyon rossz neki. (Vajon mire emlékszik abból a 20-25 évből, amíg hazajártam hozzájuk. Én mindenre. Egy gyönge hely a szívemben.)

     Voltam tegnap a Kolibriben a Pont, pont vesszőcske című csecsemőszínházi előadáson – három álomszínű színész gyurmázott zeneiszerű hangokra –, majd a Tháliában a vidéki színházi fesztivál utolsó előadásán, a szegediek Pipás Pista című „tanyawestern”-jén. Pozsgai Zsolt írta, Kovács Frigyes rendezte, Szabó Gabi eljátszta derekasan, el lehetett hinni neki szinte.

     Aztán még díjátadó gálával zárult a fesztivál. Akkora díjeső hullott, majdnem eláztunk. Fekete Péter direktor olykor szinte azt sem tudta, díjat adni menjen fel a színpadra vagy kapni. Az ötfős zsűri tagjai Molnár Piroska, Szekeres Adrienn énekesnő, Jónás István rádióelnök, Jókai Anna író és – ellentétben avval, amit a sajtó közölt: – Zoboki Gábor építész voltak. Lehet, hogy Kovács Kokó István olimpiai bajnokot menet közben kiütötték.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Budai Kata emlékére számos gyertyát gyújtottunk számosan tegnap este a Nyitott műhelyben. Ez olyan szakmai társasági esemény volt, amin Kata egészen biztosan ott lett volna, ha nem róla van szó éppen.

     Mai:

Kiss Judit Ágnes: Szó

 

Hazádból, hogyha még bírod,

Ne menj el, ó, magyar.

Hogy menekülj, lesz mindig ok,

És mindig, hogy maradj.

 

Itt áldozat, s vajon mi ott?

Bevándorló lehetsz,

Nem tudhatod, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

 

Ez a föld régóta ugar,

Terméketlen, sivár,

De van még, ki zenét szerez,

És színházat csinál,

 

Szeret és harcol semmiért,

Mert másként nem tehet.

Hogy itt vagy, erőt ad nekik,

S ők itt vannak veled.

 

Lehet, hogy nem jön jobb soha,

Ki itt él, mélyrepül.

Megúszhatják a vétkesek,

S te bűnhődsz vétlenül.

 

Míg annyi jóval tele

A másik serpenyő,

Ha baj van, ki ne mentené,

Ami még menthető?

 

De itt van szükség rád nagyon,

Sötétben lenni fény,

Hogy fölemeld, ki megrogyott,

És bátorítsd, ki fél.

 

Maradj, mert meg kell védeni,

Kinek nincs is hova,

Legyen szegény, hajléktalan,

Zsidó, meleg, roma,

 

Vagy bárki más, aki alól

Kihúzták a talajt.

Légy fül, ha semmit nem tehetsz,

Ki hallja még a jajt.

 

Ez frontvonal, ez harcmező,

S még így is otthonod,

Rád simul minden rég bejárt

Tered, kamaszkorod.

 

Taposhatnak röhögve mind

Az összes elveden,

De szétolvadnak a szavak

Az anyanyelveden.

 

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,

Fegyver vagy te magad,

Mind különleges ügynök az,

Ki mégis itt marad.

 

Maradj, tövisnek bőr alatt,

Ha bírod még, magyar,

Légy viszkető seb, mit a kéz

Álmában is vakar.

 

Itt áldás is, másutt csak egy

Bevándorló lehetsz.

Ki mondja meg, végül melyik

A súlyosabb kereszt.

vissza a lap tetejére

17. kedd

     A filmkritikusoknak biztos az az ünnep, amikor színházba mennek. Nekem az, ha moziba. (Igazság szerint színházi premiereket is szoktam néha ünnepnek érezni. Ma például Bányavíz-bemutató!) A Senki többet? című filmet láttam, mert szerettem Tornatorétól a Cinema Paradisót és Az óceánjáró zongoristát. Ebben meg Geoffrey Rush és pláne sőt Donald Sutherland játszik. Mindenekelőtt leszögezem, hogy nem, ennek a filmnek sem kellene 124 percesnek lenni, ehhez, ahogy általában, úgy most is ragaszkodom. De azért jól elvoltam vele. Végig gyanakodtam, hogy van itt valami turpisság, és roppant csalódott lettem volna, ha a film nem válik le arról a gejl szerelmi vonulatról, amelyen már-már berendezkedni látszott.

     Milyen együtt élni egy nővel? – kérdezte Geoffrey, a rigorózus sztárárverő az asszisztensétől.

     Olyan, mint az aukció. Az ember sosem tudja, hogy az övé-e a legjobb ajánlat – felelte az öreg, kopasz házasember. Ezt valahogy megjegyeztem.

     Jelenleg egyébként az egyik kurzusom kapcsán delfinológiával foglalkozom, ami sajnos egyáltalán nem azt jelenti, hogy delfinekkel. Hanem ideológiai-politikai indítékú kiadói szövegcsonkításokkal a szocializmus idején. De most közben elolvastam a mai Vidnyánszkyt az origón, kedv le, vérnyomás fel. Egyre elképesztőbbeket beszél az az ember. Meddig tudja fokozni vajon.

vissza a lap tetejére

18. szerda

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     Nem tudok írni, szaladni kell az iskolába. Azon túl meg rádiós besűrűsödés van a héten, Puskás Tamás, Néder Panni, Eszenyi Enikő, ebben a sorrendben. Közben megfáztam vagy ilyesmi – most már ez lesz, hogy háromhavonta lever valami a lábamról?! –, kedd este kezdte szétdurrantani a fejemet-orromat, amikor a Bányavíz szerepelt műsoron. Nemigen élveztem, de most akkor nehéz megállapítani, hogy magamtól nem éreztem jól magam, vagy az előadástól. Pedig kritikaírásilag ezt muszáj lesz meghatározni.

     Abban az egyben biztos vagyok, hogy Bozó Andrea jó volt. Színes is, gazdag is, bájos is. Ha Székely Csaba Bánya-trilógiájában van szeretet, akkor az ott fészkelődött el, a Bozó Andrea alakításában.

.vissza a lap tetejére

20. péntek

     Csákányi Eszter

     Vidéki színházak fesziválja

     A szív hídjai a Belvárosi Színházban. Hát én ezt igen nehezen viseltem. Egyetlen szót sem hittem el az egészből. Úgy értem, valóban azt gondolom, hogy nem igaz. Pusztán költői ábrándja az Udvaros Dorottya által játszott nőnek. Egy unatkozó családanya álmodozása, amelyet – mint afféle nyugdíjas pöttyöskönyvet – belekörmölt három kockás füzetbe. Aztán ahelyett, hogy elküldte volna egy olyan kiadónak, amelyik olcsó, romantikus könyveket jelentet meg nőknek, végrendeletileg ráoktrojálta a gyermekeire. (Ezt mint tapasztalt hagyatékfeldolgozó, külön helytelenítem.) Lehet egyébként, hogy el is küldte néhány kiadónak, csak visszakapta.

     Na és ahogy rendezve (Novák Eszter) és játszva van, az csak igen kevéssé enyhítette kínjaimat. Udvaros Dorottya persze jó, de amikor bakfisosan mórikálja magát… László Zsolt is persze jó, de amikor beáll cowboypózba, talán mert eszébe jut Clint Eastwood… És Szamosi Zsófi meg Chován Gábor, akiknek mindezt minden alkalommal végig kell nézniük…

     Voltaképp csak egyetlen pillanatban pendültem egy húron az előadással. Amikor hőseink épp szerelmes pikniket tartottak, és egyszer csak befogták a saját szemüket. Mire kinyitom a szemem, már ne legyünk itt! – mondta a nő. És ekkor nekem is épp a szemem előtt volt a kezem és pont ezt szerettem volna kérni.

     Nem állítom, hogy másokra is ugyanígy hatott a produkció. Érződött a tapsnál, hogy a közönség kérgetlenebb szívű része meghatottan és lelkesen fogadta.

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Két náthás nő beszélget. (Telefonon.) – Megfáztam, de azért eljövök a rádióba, hiszen megígértem. – Én is megfáztam, inkább ne gyere. Eddig is többször elhalasztottuk, halasszunk rajta még egyet.

    Így nem lett tegnap Eszenyi Enikő-felvétel. Van műsor e hétre is, jövő hétre is, tud várni az újabb. Egyébiránt azon tűnődöm mostanában, nem kellene-e abbahagynom a rádiózást vagy legalább alapvetően megreformálni a műsort. Lassan három éve megy, több mint száz Ahol hely vant csináltam, beszélgettem több mint 120 emberrel, és most már végtelenül unalmasnak találom önnönmagamat a kérdéseimmel. Jó, persze Eszenyit még mindenképpen. G. Erdélyi Herminát is okvetlenül. És még Polgár Csabát. Meg Csuját. Láng Annamáriát. Kocsis Gergőt, feltétlenül. És Vidnyánszky Attilát is szeretném kérdezgetni. Na, hát akkor még ki kell tartanom egy darabig.

     Mai:

Mesterházi Mónika Sors bona kötetéből. (Szintén Osiris-vásár.)

     Vadgesztenye

     A zsebemben van egy vadgesztenye.

     Szorongatom. Tanul szorongani.

     Meg kell tanulnom, mennyit bír a kérge.

     Mindent nem rakhatok a gesztenyémre.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     (Váratlan sikerem volt tegnap. A fodrászatban. Szép színe van a hajának – mondta a fodrásznő, aki a hajamat vágta. Megdolgoztam érte – mondtam én. Nem minden ősz haj szép – mondta még –, de ez szép színű és fényes.)

     Említettem itt a minap a delfinológiát mint a szocializmus egyik érdekes jelenségét, amely a szövegkiadás kurzusom tematikájába vág. Nos, rögtön hallottam egy szép, aktuális példáját. Valóságos gyöngyszeme az ideológiai-politikai átigazításnak. Történt, hogy egy Balaton környéki községben idén ökumenikusan ünnepelték augusztus huszadikát, az önkormányzat szervezésében. Meghívást kaptak a különböző felekezetek képviselői, voltak beszédek, műsor. Veszprémi színészek szolgáltak zenés blokkal, részleteket adtak elő az István a királyból. Különös ötlet gyanánt – mondhatni: némiképp tapintalanul – Koppány szabadságdala is részét képezte az összeállításnak. Ott állt az énekes a papok karéjában, és ezt dalolta: Nem kérdem én, meddig járnak még kö-öztünk szemforgató, hamis papok arcok.

     Na, hát úgy látszik, a delfinizálás élt, él és élni fog, akárcsak Lenin.

vissza a lap tetejére

23. hétfő

     Sétáltam egyet délelőtt az Andrássy úton a színházi korzón, ahol ötvenméterenként csekkolta valaki a hajam színét :-) Felmarkoltam a Nemzeti Színháznál az új folyóirataik egyikét, amit osztogattak. Jártam az Oktogonon túl is, mert ott az új és régi autóbuszok után Máté posztolt a Nemzeti Közlekedési Hatóság sátránál, meglestem. Ha jól láttam, teszteket töltetett ki gyerekekkel.

     A kritikusdíjak átadásának napja volt. Mint kiderült, baleset történt: a Színház folyóirat ez alkalomra elkészült, és október elsejére megrendelt terjesztésű következő számát már a napokban árulni kezdték az újságosok. Így aztán voltak, akik tudták az eredményt. Ez kicsit elrontotta a játékot, az én ünnepi jókedvemet mindenképpen. Maga az est a Trafóban azonban jól sikerült. Gergye Krisztián rendezte, markáns koncepció és látványvilág, minden remekül passzolt mindenhez, a produkció műfaja a helyszínhez. Ötletes, nemritkán szellemes alternatív, modern, zenés, kortárstáncos előadás volt. Amilyenre őszintén azt szoktam mondani, hogy „érdekes”. A csúcsa számomra az volt, amikor, ahogy Tóth Evelin elénekelte az Eszembe jutottált.

     Ami az eredményeket illeti, mindannyiunk fájdalmára volt egy nagy vesztes: A nagy füzet. Sok-sok szavazatot kapott, de szétszóródva, a legkülönbözőbb kategóriákban, így egyikben sem tudott nyerni. (Ettől most majd nyilván lesznek a köreinkben javaslatok és viták, változtassunk-e a rendszeren, a szavazás módján annak érdekében, hogy minél pontosabban kifejeződjön a díjakban az elismeréseink teljessége. Én mint sokat látott, sejtem, hogy 100 százalékosan tökéletesen módszer nincs.) Egyébiránt minden kategória győztesének teljesítményét nagyra értékelem, ezúton is örömmel és tisztelettel gratulálok nekik a díjhoz.

     (Ez ma olyan lett, mint egy hivatalos kommüniké, bocs. Nem vagyok jól.)

vissza a lap tetejére

24. kedd

vissza a lap tetejére

25. szerda

     Debrecenben voltam, és miközben álltam a színházban a pénztár előtt, szomorúan állapítottam meg, milyen koszlott, lepukkant az épület. Ha már a Latinovits színház sosem fog elkészülni – hány stadion van előtte a sorban, ugye –, de ha mégis elkészül, akkor is súlyos gondok lesznek vele (mint hallom), szóval fel kellett volna újíttatnia Vidnyánszky Attilának ezt a házat. Ha ő nem tette meg, hát kinek lesz ehhez eszköz a kezében legközelebb?

     A stúdiószínházban láttam Olt Tamás Absinth című kis darabját, a szerző rendezésében. Franciás, zenés, befejezett öngyilkosság, amely alapjában véve mégsem életnemelést, hanem életigenlést sugall – így foglalnám össze. Kicsit költői, kicsit bizarr, kicsit közhelyes. Bakos-Kiss Gábor, Szűcs Nelli, Mészáros Tibor és két zenész a fellépő személyek. Szép az előadás eleje-képe és a vége-képe. A kettő közöttiek nem tettek rám mély benyomást, egy-két apró, finom ötletet leszámítva. De annyiféle színház van, ez is elfér benne. Ki tudja, hogy közülünk, akik ott ültünk tegnap este, ki mit vett ki és vitt haza belőle. Én azt szűrtem le, hogy Olt Tamás keresgéli a kifejezendőket.

     Utána még beszélgettünk egy félórácskát. Maradjon ez a mi titkunk, de úgy álltunk fel a beszélgetés végén, hogy megkérdezte, megölelhet-e. Megöleltük egymást. De ez nem így volt, tréfálok, ezt csak idéztem Vidnyánszky Attila interjújából, mert kedvenc idézetem ez most nekem, úgyhogy használatba vettem. Az interjúra egyébként ezt a választ küldtük még a múlt héten.

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

     Olvastam Németh László regényeit régebben. Kárpátok-kategória: csodáltam, ámde nem szerettem. Meglepően gazdagnak és érdekesnek találtam a nőábrázolását, de valami kellemetlen hűvösséget éreztem az írói látásmódban, túl sterilnek hatott. Gondoltam is rá az egyetemen, a genderkurzusok kapcsán, hogy a művei igazán alkalmasak lennének ilyen irányú vizsgálódásra, de soha szóba nem került. Most a Kenyeres-kurzuson megkaptam az Égető Esztert kiselőadásra, más úgysem akarta vállalni, hosszú regény. Olvasom. Teljességgel odavagyok. Azt mindig bámultam, hogy Németh László a hősnőit milyen komoly tudással írja le – mintha belülről ismerné a nőket –, de most különösen lenyűgöz Eszter érzékeny és empatikus megrajzolása. Nem tudom, hogyan nem tűnt fel nekem eddig, mennyi részvét van ebben a könyvben. Egy hatalmas, részvéttel teli szív dobog benne. Eldönthetetlen, hogy az Égető Eszteré vagy Németh Lászlóé. Van egy 20 oldalas szakasz, amikor Eszter egy éjszakát végigvirraszt a beteg kisfia mellett, ezenközben revideálja a házasságát. Az a fejezet világirodalom élvonal, nem mondhatok mást. Később egy hosszan elnyúló részben – az írók látogatása – átmegyünk politikába, ez idegenebb Esztertől, pláne tőlem, mint magától a szerzőtől, de azután visszatértünk a nő élete kerékvágásába. Az édesapja betegsége, ápolása, halála következett. Katartikus volt számomra. Utána becsuktam, letettem. Most erre kicsit élnem kell, mielőtt még továbbolvasnám.

     Az élet egyik szép és izgalmas feladata ez: jó könyveket jókor venni kézbe.

vissza a lap tetejére

27. péntek

     Ez meg micsoda vajon, amit a fővárosi közgyűlés művelt tegnap a színházigazgatói kinevezésekkel, a pályázat eredménytelenné nyilvánításával? Impotencia vagy sumákolás? Ravaszkodnak vagy még fogalmuk sincs, hogy mit csináljanak? Akármelyik is, mindenképpen idegek borzolása, emberek bizonytalanságban tartása, munkájuk és várakozásuk megalázó semmibevétele.

     Az Arany10-ben jártam tegnap, amely helyet máig nehéz nem díszteremnek, hanem színháznak tekintenem. De kortárs norvég szerző, Axell Hellstenius Elling és Kjell című darabját adták, Hollós Gábor rendezésében, Őze Áron és Kedvek Richárd főszereplésével. Arra gondoltam az első rész alatt, amely különösen nehezen csúszott le nekem (a második valamivel jobban gördült), hogy nagyon rendben lehet az az ország, ahol ilyen darabot írnak. Úgy értem, témáját tekintve ilyet. Mivel két harmincas, nem egészen elmeegészséges férfiról szól. Társalgási dráma, autisztikus vonásokkal bíró szereplőkkel. Azt látjuk, hogy a társadalom intézményesen is próbálja integrálni őket és milyen sikerrel. A beteg emberek létén kívül egyetlen hasonló vonást sem véltem felfedezni a mai magyar valósággal.

     Mai:

     Itt jegyzem meg, Balázs Péter a nyilvánossággal eddig még csak annyit közölt, hogy nem tart rá igényt. Zárt meghallgatást és zárt ülést kért, a pályázatát pedig, mint az szeptember elején több helyen megjelent, csak a szakmai bizottság döntése után teszi megismerhetővé. És tegnap közölte, hogy már augusztus végén feltette a színháza honlapjára. Úgyhogy nyilván az én hibám, hogy a honlap összes fülére kattintva sem találtam meg. Na de mára megismertük a linket, elolvastam, idézek. Így ír a Vígszínházról.

     Olyan színház Ő, mint templomok között a St. Maria del Fiore, futballstadionok között a riói Maracana, hegyeink közül a Mátra, vagy a rakoncátlan, ízig-vérig a szívünkben élő Tisza.

vissza a lap tetejére

28. szombat

     Bányavíz

     Nem értek hozzá, és nem is vettem még részt ilyen eseményen soha, de azt hiszem, engesztelő szentmise vagy gyászmise volt ez tegnap, Budai Kata hamvainak eltemetése keretében, pótszékes zsúfolt teltházzal (legalább 400 ember) a Wekerle központi templomban. Remélem, nem bántom meg evvel senki vallásos érzéseit, de én a pap egyetlen szavával sem értettem egyet. Katát alig említette, Istenről beszélt sokat, kérlelgette, hogy bűnöket bocsátani, és hogy méltó, és hogy igazságos. Még hogy…! Milyen bűnök? Milyen méltó? Milyen igazságos? A vallásgyakorló embertársaimnak ez így oké?! ⃰

    Nem is mondok most többet. Rosszul viseltem.

    A pap után, a búcsúztatók egyikeként Rádai Andi lépett fel, a színikritikusok nevében. Fiatal nő nagy pocakkal, a második babáját várva. Ebben mégis volt valami szép: múlt és jelen és jövő.

 ⃰ Kaptam szép, okos olvasói mailt azóta, hogy miért és hogyan van rendben.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

     80 éves a pesti trolibusz, isten éltesse! Egész napos trolibuli zajlott tegnap a kőbányai garázsban. A Belföldi Tömegközlekedési Dolgozók Szakszervezetének rendezvénye volt (a BKV nem adott hozzá pénzt), sok kedves közreműködő és számos barátságos program. Nézelődés a műhelyben: lemeztelenített jármű, trolialváz alulról, fáradt csuklók, esztergapadok fölött pucérnő- és focicsapatfotók, motorok, az áramszedők rendszerének modellje. Odakint pedig trolihegyek, a legrégebbiektől a legújabbakig. Ez például, úgy tippelem, villamospótló trolibusz. Lehetett áramszedőt pakolni és troliajtólyukba babzsákot dobálni. És akiknek sikerült bejutniuk az előre összeállított tesztvezetői keretbe, azok vezethettek is. Mint pl. én. Évtizedekig vágytam arra, hogy trolivezető legyek, hát most, egy ZiU 9-est, legalább egy kicsit…

     Azt nem találtam idegennek, hogy csak menet- és fékpedál van, ismertem is ennek veszélyeit, Puci jóvoltából. Ami furcsa volt, az a kormány mérete: jóval nagyobb annál, mint ami „benne van” a kezemben. Mivel bóják között kellett szlalomoznom, az utat néztem, nem a kormányt, amikor tekerni kellett jobbra vagy balra, így rendszeresen belenyúlkáltam a lyukba. Csak azért nem mondom, hogy a tömör kormány kedvezőbb lenne számomra, mert azt meg nyilván nehéz lenne megmozdítani.

     Hirtelen támadt irigyeimmel jószívvel tudatom, hogy bizonyára jövő szeptemberben is lesz troli nyílt nap – milyen kár, hogy ilyen nagyszerű, családos-gyerekes kalandlehetőség Máté kiskorában még nem adódott, no de így is közlekedési szakember lett belőle –, és aki odavágyik, annak mint nem rutintalan trolisofőr, szívesen adok majd szakmai tanácsot.

     Este a Szkénében Pintér Béláék új bemutatója, a Titkaink. Torokszorító. Voltaképpen én még mindig ott ülök a nézőtéren a tapsnál, sírok, és véreseket ütök a két tenyeremmel.

vissza a lap tetejére

30. hétfő

     Szombaton tulajdonképpen a Nemzetibe kellett volna mennem, akkorra lett volna tiszteletjegy (?) a Vitéz lélekre, de a Pintér Béla-bemutatóhoz ragaszkodtam. (Már csak azért is, mert tudtam, lesz, aki már másnap publikálja, kritika keretében a cselekményt.)

     A Titkaink-előadásra nem kaptam kritikamegbízást, de beszélni akarok róla. Például mert az én viszonyulásom a létezett szocializmushoz, az nem igazán egyezik meg a mai hivatalos állásponttal. Most először találkoztam a kornak olyan ábrázolásával (na jó, tekintettel A mások életére: másodszor), amit egyfelől hitelesnek találtam, másfelől megértettem, megéreztem valami lényegi vonást: nyomorult emberek egymás markában. Ebben a rendszernek vastagon benne kellett lennie. (Ráadásul el sem múlt.)

     Pintér Béla elképesztő. Honnan tudja mindezt? Ilyen részletekbe menő pontossággal? Milyen titkos ablakból leste ki az 1970-es éveket? A farzsebben dagadó brifkótól kezdve a Róna meggyen át a kinyúlt magnószalagig? És ez még csak az író Pintér Béla! (Volnának dramaturgiai hozzáfűznivalóim, de már így is naplóműfaj-idegenül bőbeszédű vagyok ma). Ám ott van még a rendező, aki hihetetlen biztonsággal lépked a borotvaélen. Középtájt egyszer oktalanul megrémültem: jaj, csak el ne rontsa valahogy, le ne essen. De nem tud hibázni. Csodálatos, hogy akár a legdrámaibb események közepén is odanyújtja nekünk a humort, nevethessünk egyet, ha kínunkban is. És aztán a színész Pintér Béla. Azt tanultam Erki Edit néhai szerkesztőmtől, hogy a zseniális jelzővel bánjunk szűkmarkúan, spórolok is vele azóta, de ahogy itt Pintér Béla ruha- és parókaviselésből, testtartásból, mozgásból, tánclépésekből, arcjátékból korabeli népies-ellenzéki táncszínházi kártyanaptársztárt teremt, az zseniális. Rajta kívül is gyönyörűséges az előadás színészileg: hegyek magasodnak egymás mellett: Friedenthal Zoltán nagyra nőtt drámai színészete, Szamosi Zsófi gazdagsága, Csákányi Eszter bravúros karakterei és a bámulatos Stefanovics Angéla, akinek kiskamasz fiúcska (!) szerepet írt Pintér Béla.

     Olyan erejű előadás, egyhuszonnégy órán át nem tudtam kikerülni a hatása alól.

     Megvolt aztán tegnap a Vitéz lélek is a Nemzetiben. A maga nemében szintén elképesztő. Hökkenten ültem az első felvonás alatt. Ezt a – hogy is mondjam – végtelenül leegyszerűsített színházat fogja kínálni Vidnyánszky Attila? A politikusoknak? A híveiknek? A színháznézőknek? Amit a színpadon láttam, hatvan évet tekert vissza az idő kerekén. (Nagy Anna esetében többet: kilencvenet.) Ez egy másik típusú időutazás. Pintér Bélánál a korba mentünk vissza, itt meg a játékstílusba.

vissza a lap tetejére

31. kedd

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra