Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2013. november

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

        1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

1. péntek

     Ganymed Goes Europe – klasszikus képzőművészet, kortárs interpretációk. 12 festmény előtt 12 színész előadja 12 kortárs szerző ide írt szövegét. Ezen voltam tegnap este a Szépművészeti Múzeumban, pár száz emberrel együtt. Eredeti, izgalmas dolog, csak avval nincs mit kezdeni, hogy én antiszociális és béna vagyok. Otthon felejtettem a szemüvegemet, tehát nem tudtam kiolvasni a papírtérképet az útvonallal, az állomásokkal. Így aztán elsőre besodródtam a tömeggel oda, ahol Dióssi Gábor Szécsi Noémi szövegét mondta el Matteo di Giovanni A megnyúzott Bertalan apostol című festménye előtt. Pedig azt előre tudtam, hogy ha Dióssi Gábort kell hallgatnom egy zsúfolt és visszahangos múzeumi teremben, abból egy szót sem fogok érteni. És tényleg. Innentől kezdve inkább a tömeggel szemben haladtam, minek következtében mindenhová a végére értem oda. Hamarosan megbékéltem evvel: amit okvetlenül az első szótól az utolsóig akarok hallani, azt másfélszer kell megnézni: ott maradni a következő előadásra. Elsősorban az írókra hegyeztem, és el is találtam őket. Nem volt nehéz felismerni Erdős Virág sorait, vagy Esterházy Péteréit. Grecsó Krisztiánt és Tóth Krisztinát is jól lőttem be. Kulka János remekelt arany patacipőben (a jelmezek: fényes ledérség), Esterházy szavaival egy Goya előtt. Nem volt tegnap teljes a szereplőgárda egyébként.

     Az estém legszebb része az volt, amikor találomra felbóklásztam egy emeletet. Egy kis szobába toppanék, ahol Fátyol Hermina ült az ajtókeretről lógó szobahintán. Erdős Virág (és némiképp az én) műjégpályai emlékei(m) nyomán körbekorcsolyázott bennünket tízünket Hendrick Avercam Téli táj korcsolyázókkal című festménye kapcsán. Ez annyira jó volt, latolgattam, hogy azonnal hazajövök, hadd hozzam el érintetlenül, teljes épségében az élményt. Aztán mégis inkább megnéztem-meghallgattam Terhes Sándort, Takátsy Pétert, Udvaros Dorottyát, Székely Rozit is.

vissza a lap tetejére

2. szombat

     (E pillanatban vettem észre, hogy a novemberi naplódobozt úgy, ahogy van, elrontottam, mert nem szombat volt tegnap, hanem péntek. Pedig ez már így marad, tessék minden napot fejben helyre tenni, ennyit tudok javasolni.)

      Egyre többen vannak.

     Az Eötvös utca 10-ben, egy pink oszlopcsarnokban jártam – egykori díszünnepélyterem nyilván –, ahol hétvégén játszótérre várják a gyerekeket. Bábszínházzal is szolgáltak, Majoros Ági Százszorszép Bóbiska című előadását lehetett megtekinteni. De ezt most csak előrejelzem, mert amúgy a Spirire tartogatom. Nem voltunk sokan, úgy 20-25-en, és azonnal tudtam, hogy a nagyszülői kísérettel érkező pici fiú a legnagyobb kockázat. Mármint nem ő, hanem a nagymama, aki nyilván emlékezetessé kívánja tenni a közös programot, valamint fontosnak érzi, hogy előadás alatt szinte folyamatosan beszéljen, kommentáljon, instruáljon a pici fiúnak. Távolabbról igyekeztem jól nevelt gyermekként tolerálni.

     Most már reggel sem látlak, mert reggel is színházba mész? – kérdezte kedves férjem, bánatos árnyalattal a hangjában. Elütöttem a kérdést, azután közösen sajnálkoztunk afölött, hogy szegény gyerekeknek reggel kell színházba járniuk.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

     Átmentem este a Pesti Színházba Az álomkommandóra, és meglepődtem. Halvány, sommás emlék élt bennem Sütő András drámájáról, illetve a 26 évvel ezelőtti vígszínházi előadásáról. Miszerint egy holokausztdarabot láttam annak idején, amelynek bemutatása patetikus tisztelgésnek hatott Sütő András előtt. Azt teljesen elfelejtettem, hogy kétidejű a történet, párhuzamosan játszódik második világháborús koncentrációs táborban és a kor Romániájában, a Ceaușescu-diktatúrában, egy színházban. A két cselekmény egymásra másolódik.

     A Pesti Színház előadása váratlanul megszólal. Hatásosan és művészien. Kell persze Szász János rendezői szaktudása ehhez. Erős eszközöket használ, a képkompozícióktól kezdve a Händel-zenén, a fényeken, a mozgásokon, a vetítésen át a színészek maszkjáig és játékáig. (Ez utóbbiban én némi visszábbfogottságot jobban értékeltem volna, de lehetséges, hogy Fesztbaum Béla vagy Hegedűs D. Géza ilyenképpen erős játéka is szükséges az eredményességhez. Ha jobban belegondolok, talán olyan durván kell meg- vagy felrázni bennünket, mint ahogy az elhurcolt Molnár Áron ránk ordít: szólaljunk már meg!)

     Az előadás voltaképp ugyanoda fut ki, mint a Radnótiban A csillagos ég. Fesztbaum Béla utolsó szavai a darabban: szégyen és gyalázat. Míg beszél, széthordják, megszüntetik, eltüntetik körüle a színházat. Ő pedig nem meghajol végül, hanem derékban törik meg.

     Az jutott eszembe a végén, Eszenyi Enikő mostanra alighanem felismerte, hogy ebben az országban nem hagyják az embert belgának lenni. Itt egyszerűen nem ismerik el a belgaigazolványt.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

     Caryl Churchill Az iglic című darabját szintén a Vígszínház mutatta be valamikor régen, a Házi Színpadon. Úgy rémlik, felvillanyozó volt számomra. Kicsit megnyugtatott, hogy legalább néha csatlakozni tudok a már-már kanonisztikus Zsótér-recepcióhoz. Most, amikor a művet a Bábszínházban játsszák, a Katonával koprodukcióban – ami kicsit úgy fest, hogy a házigazdák asszisztálnak a katonás főszereplőknek –, és Pelsőczy Réka az elején belefogott az iglicmonológba, rövid idő alatt keresztülmentem mindenen. Egy perc után azt gondoltam, hogy a fordító Hamvai Kornél a Parti Nagy Lajos babérjaira tör. Két perc után, hogy ezt a szöveget én inkább írásban szeretném bekérni. A harmadik percben ideges lettem attól, hogy minden szósziporka szétveri az esedékes mondat addig elhangzott részét. Öt perc múltán tudomásul vettem: vagy folytatom sziszifuszi küzdelmemet azért, hogy a tartalombontó szótűzijátékból kihámozzam az iglic közlendőjét, vagy lemondok a szavak értelméről, és a ritmusra, valamint a színpadon ábrázolt világ atmoszférikus erejére bízom magam. Mert az kétségtelen, hogy a rendező Tengely Gábor teremtett oda egy világot. Csak egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a világ számomra idegen és érdektelen.

     Mindazonáltal a minőségi szakmai munkát, amit a színrevivők végeztek, értékelem. Méltányolom a bábosok odaadását is. Szerettem, amit és ahogy Hoffer Károly zenélt. És ott volt Tóth Anita mint kisgyerek. Ahányszor felbukkant a színen, muszáj volt őt nézni. Ragadványos erővel bírt.

     Egyszer csak ezt hallottuk: Bagoly, Bagoly, jelentkezz! Itt Róka. Bagoly, Bagoly, jelentkezz! Itt Róka. Erre a hangra az előttem ülő nő lebukott és lázasan keresgélni kezdett a táskájában.

     Lehet, hogy a titkosszolgálat is figyelte az előadást. Hátha jobb nézőnek bizonyult, mint én.

vissza a lap tetejére

5. kedd

     Rég nem voltam a szüleim házában, és néha azt hiszem, hogy ha odamennék, mindent úgy találnék ott, ahogy volt. Anyukám sziszegve-fütyörészve tenne-venne a konyhában, apukám pedig ülne a foteljében és nézné a tévét. De hát nem. Ahogy öregszem, sírékonyabb leszek, tegnap elég volt a könnyekhez egy apukámé-forma mamuszt venni észre a cipőbolt kirakatában a Mártírok útjai Margit körúton. (Jut eszembe, még azt is bírtam a Titkaink-előadásban, hogy Pintér Béla a történetet csupa régi nevű utcában játszatta.) Úgy kerültem oda, a Mártírok útjai Margit körútra, hogy az Igenis, miniszterelnök úr! című vígjáték főpróbáját láttam. Brit darab, stílusában kicsit emlékeztet A miniszter félrelépre, csak még soványabb az úgynevezett konfliktusa. (Egy nyolcvanas évekbeli tévésorozat nyomán készült, mint most olvasom.) Magyar színpadra esése közepette a mű felvett itt-ott honi vonásokat, mármint olyasmit, ami felidézett a nézőben hazai közéleti-politikai eseményeket. Én egy kicsit untam ezt a Znamenák István rendezte produkciót – könnyen lehet, hogy a mai bemutatóra, illetve a későbbi előadásokra jobban felpörög majd –, de azt a javára írom, hogy elég elegánsak a színészek (Hevér Gábor, Alföldi Róbert, Ficza István, Parti Nóra és Némedi Árpád), mármint nem pusztán öltözékileg, hanem játékilag.

     Százszorszép Bóbiska.

vissza a lap tetejére

6. szerda

     Könyvtárból hazafelé jövet megláttam egy új, elegáns boltot, betértem a szememet legeltetni. A pultnál húsáruk, érdekesek, mutatósak. Kedves férjem az ilyen desszerteket szereti a legjobban, úgyhogy gondoltam, veszek neki valamit. Nézem a feliratokat: vörösboros szarvassonka, négy számjegyű összeg alatta. Ebből kérnék húsz dekát – mondtam. Már javában szeletelte a géppel a kisasszony, amikor rájöttem, hogy a négy számjegyű összeg nem egy kilóra, hanem tíz dekára vonatkozik. Lehelletem megszegett, majd gyors, heves kérés tört ki belőlem, miszerint hagyja abba a szeletelést, köszönöm, elég lesz. Kifizettem négy számjegyű összeget a 8,5 deka sonkáért, majd zavart mosollyal távoztam. Ha már úgyis anyagi romlásba dőltem, bementem a Jégbüfébe is némi édességért. De ott aztán meg is csodálták az eladóhölgyek a sonkámat! Úgy volt becsomagolva, celofánba és loknis kötözőszalaggal, mintha exkluzív ajándék lenne. Mint ahogy az is lett.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

     Komárom, Harold Pinter: Árulás, Valló Péter rendezésében. Említette valaki, hogy talán hozzák majd a Nemzetibe. De úgy voltam vele, hogy egy előadás otthon mindig jobb, mint máshol. Másrészt a MÁV sem olcsó, viszont én mint diák, még mindig jobban jövök ki anyagilag a vonatozással, mint ha kell vennem egy szakmai jegyet a Nemzetibe. Úgyhogy elvitt a vasút Komáromba, átsétáltam a hídon Szlovákiába, és megnéztem délután az ifjúsági bérletes előadást. Mögöttem egy lány a kezdéskor így szólt, vetve egy pillantást a díszletre (minden bútordarab le volt borítva fehér lepellel): Ez iszonyatosan unalmas lesz, már látom. Mindazonáltal nem unták a fiatalok, jó közönségnek bizonyultak, csak egészen ritkán, egy-egy hamisabbnak tetsző színpadi helyzeten nevetkéreztek. Én Pinternek még ezt a darabját bírom a legjobban.

     Az előadás színvilága a fehértől a feketéig terjed, sok szürkével. (Jut eszembe, a Titkaink is fekete-fehérben indul, de ott ez egy világítási bravúr, kisvártatva kiszínesednek a szereplők ruhái.) A tükrös-leleplezős díszletet túl didaktikusnak találtam, de a színészek jók. Bandor Éva, Mokos Attila és Kassáról vendégként Petrik Szilárd. A darab nyugati, ebben az előadásban azonban van valami szívszorítóan kelet-európai stichje. 

     A csillagos ég avagy.

     Csütörtökön reggel el szokott kísérni kedves férjem, de ma nem tud, úgyhogy ügyesen, bátran egyedül fogok ma menni az iskolába. (És előadást tartok Sánta Ferenc Húsz órájából, amely eddig valahogy kimaradt nekem, és csak most ért a regény mint nagy csalódás.)

vissza a lap tetejére

8. péntek

     Színiegyetem, Vérnász, Marton-osztály, Horváth Csaba-rendezés. Ó, igen, igen! Már az első percekben világos volt, hogy ez szép lesz, feszes és fenséges. Ahogy álltak párban, a fiúk zsebre dugott kézzel, szűken, zárkózottan dobogtak, mellettük a lányok nyújtózgattak, hegyezték a lábujjukat. Amikor pár éve Zsótér főiskolás Félkegyelmű-rendezésében színes kombinét hordtak a szereplőnők, már akkor tetszett, gondoltam is, hogy viszontlátom majd még ezt a fehérneműjelmezt a színpadon. De most éreztem meg a jelentőségét: ezek a kombinék baljósan mesélnek a női kihívóságról és kiszolgáltatottságról egyszerre. Nagyszerűek voltak a lányok, Zsigmond Emőke, Szabó Erika és a különösen izgalmas Bach Kata. Kevés beszéd, sok energia, fenyegető, megnevezhetetlen erő – csodálatosan illett García Lorcához az egész.

     Nem bírta végig egyenletesen a produkció a maga sűrűségét, de lenyűgözőnek lenyűgöző maradt. Az is érdekes, mennyire meglátszik már két-három lépésből is az, ha valakinek eleme a tánc. Hogy nem mozdulatsort teljesít, hanem tökéletesen uralja a testét és minden porcikájával és mozzanattal kifejez. Ahogy például a Leonardót játszó Zoltán Áron valamiféle szólót járt, nekünk háttal, a falnál. Lószólót. Ő ott valójában egy ló volt, amelyik menne, de kikötötték az istállóban. Egyáltalán, az egész előadás olyan érzetet keltett bennem, mintha egy karámba zárt ménest látnék. Vágtáznak a lovak, és amikor a kerítéshez érnek, visszahőkölnek, fordulnak és vágtáznak másik irányba, de ott is elállták az útjukat. Zárva.

vissza a lap tetejére

9. szombat

    

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

     Tegnap reggel zajlott az e heti rádióműsor felvétele, G. Erdélyi Herminával, aki sok érdekeset mondott. Sok olyan érdekeset, amihez délvidéki színésznek kell lenni. Azután mentem Verőcére, így nem számoltam még be a péntek estéről. (Verőce kapcsán megjegyzem, vannak az életben nagyszerű dolgok, és ezek között előkelő helyen áll a kismarosi Patak vendéglő. Libázni mentünk át, ha már van ez a Márton-nap. Kedves férjem végigevett egy teljes libamenüt, amely sült libamáj birsalmás rétessel előétellel indult. Én meg: sütőtökkrémleves mézes-céklás császárszalonnával – jó kimondani. Mindennek tetejében kifejezetten pénztárcánkbarát hely.)

     Szóval pénteken volt a Vörös a Kamrában, a szabadkaiak és a Katona közös produkciója az 1944-45-ös délvidéki vérengzésekről. Minden szempontból fontos munka és jelentős gesztus, mint múlttal szembenézés és mint a két társulat összeműködése. Úgy is mentem, ezt ab ovo becsülve, megrendülni készen, aztán pont színházilag maradtam érintetlenül. Ha nem én vagyok ebben a hibás, akkor csak a darabot okolhatom. Az anyag – Brestyánszki Boros Rozi írta dokumentumok és visszaemlékezések alapján – tartalmilag és formailag sem problémamentes. Azt mondanám, talán nem elég árnyalt az ábrázolás. Nem feltétlenül történelmi szempontból, hanem drámailag-dramaturgiailag-befogadásilag. Nem ad elég fogódzót ahhoz, hogy megpróbáljam legalább megérezni, megsejteni, kinek mi az igazsága, igazságtalansága, sérelme, revansa, emberi indítéka ebben a hatalmilag-politikailag változékony, de folyamatosan tragikus történelmi időszakban, amikor oda-vissza ölték egymást halomra az emberek.  

     Máté Gábor rendezése, a színészek játéka – minden kifogástalan. De jószerével csak egy jelenet volt, pont a Hermináé, amelyik engem megragadott. Éppen avval, hogy a gyilkolások abszurditásában a hősnő maga is csak kereste a szavakat a kifejezésre. Az agya által működtetett beszédközpontja jószerével csődöt mondott, amikor azt akarta megbeszélni, mi legyen az utcán lemészárolt ismerős agyvelejével, amely ott maradt a földön.  

vissza a lap tetejére

11. hétfő

     1973. november 20. kedd  (Az én kiadatlan naplóm)

     A fizikán dolit írtunk. Elég jól sikerült. A földrajzon a Zsuska biológiát tartott, én persze nem bántam. Az osztályfőnökin egy nő jött ki valami egészségügyi szakközépből és aggitált bennünket. Ebéd után ének volt, és a fiúk az énekről elmentek focizni a Szinnyeisekkel. A Kutyus ma nem volt benn, ezért a Cat-Malac is játszott. 2:0-ra nyertek, a Lovas két góljával. Utána a csajokkal összeállítottuk a kidobóscsapatot. Hazafelé jövet megvettem azt a Labdarúgást, aminek a címlapján a Bubu van. 4 forint volt, de megérte. Egyébként nem tette be őt a Rudi bácsi a kezdőcsapatba a holnapi Magyarország-NDK meccsre.

     Most az előbb hozott a postás egy csomagot, amit az Aniék küldtek Borsodnádasdról. Egy kinyithatatlan fadoboz, és az van ráírva, hogy tökmagolaj, értéke 150 Ft. Mi a fene lehet ez? Tökmagolaj aranyból?!?!

     Felbontottuk. Szilvapálinka.

     1955. április 29. péntek (Salvador Dalí kiadatlan naplója) (A múlt havi 2000-ben olvastam.)

     Ateista-anarchista korszakomban jöttem rá a főzés legfontosabb technikai szabályaira, s miközben a húsok, halak, zöldségek, gyümölcsök, az egész flóra és fauna matematikáját, logisztikáját áttanulmányoztam, s mindenféle ételből ruhákat készítettem, újabb misztériumokba avatódtam be: miután egy kakukkfüves sültoldalasokat és steakeket viselő modellemet megtámadta egy kutyafalka.

vissza a lap tetejére

12. kedd

     Építsünk légvárat! – doku-revü a Fugában Simányi Zsuzsanna e.h. rendezésében. Igazán jópofa gondolat: Henrik Ibsen segedelmével a Solness építészeti irodában ültünk mint egy workshop befizetett résztvevői, és vártuk, hogy megjöjjön a főnök, Halvard Solness. (De nem jött végül, csak egy videóüzenetet küldött, akkor láthattuk meg, hogy a Mester, nagyon helyesen, nem más, mint Zsótér Sándor. – Uuhh… Nem volt ez spoiler? De.) Addig is, amíg vártuk, az alkalmazottak tartottak prezentációt a légvárépítés csúcstechnológiájáról: Ragnar rajzoló és menyasszonya, Kaja. Előkeveredett valahogy Solness felesége is, valamint az irodában téblábolt egy sovány fiatalember, akiről idővel megtudtuk, hogy hajléktalan, és közmunkásként foglalkoztatják a cégnél. (Madlena László játszotta, értelemszerűen műkedvelőbb módon, mint tavaly a hajléktalanszállón a Woyzecket. De jólesett viszontlátni.)

     Tartalmazott az egyórás produkció ezt meg azt, dokut és revüt, sok életokosságot és nyilván számos személyes tapasztalatot, a szakelőadók szögletes igyekezetével előadva. Kifejezetten élveztem. El volt képzelve és kifejtve minden szereplő feltételezhető tematikája és problematikája, Kaja (Guary Szandra) gyermekszülési projektjétől Solnessné panaszáig. Utóbbit Bakos Éva vezette elő, aki régebben szálkásabb színésznő volt, mostanra kivirult, kigömbölyödött, megkecsesedett a színészete. Nagyon jól értettem mindazt, amit ő elmondott egy ötvenöt éves nő kifakadásaként, csak én szerencsére immúnis vagyok, mivel teljes hatáskörű ellenszerrel rendelkezem kedves férjem személyében. De nem írhatom fel őt receptre minden boldogtalan nőnek. Direkte eszem ágában sincs felírni őt receptre senkinek.

 vissza a lap tetejére

13. szerda

     Martin Mártával vettem fel rádióműsort, aki igazán beszédes volt. Csak a beszélgetés mederben tartása volt/lett volna a dolgom, és elfogott egy kényelmetlen érzés, hogy amikor kérdezek, akkor épp nem jókat kérdezek.

     Szívesen hiszik magukról az emberek, hogy van humorérzékük. Én is így vagyok evvel, de támadnak kétségeim, amikor (nyír)faarccal nézek végig a színházban egy-egy olyan vígjátékot, amin a többi nézők bőségesen hahotáznak. Mentségemre hozzuk fel, hogy ezeket a vígjátékokat én már általában láttam, a többi nézők pedig nem. De mondjuk én elsőre sem szoktam olyan kacagékony lenni, mint mások. Például ez a tegnapi esti darab a Centrálban, legyen bár a címe Ugyanaz hátulról vagy Függöny fel! vagy Veszett fejsze vagy bármi más, nekem alapjáraton – a dialógusait, a poénjait tekintve – nem elég a mulatsághoz. Igénylem, hogy az alkotók kreatívan felturbózzák. Nem akarom leszólni a Centrál előadását, Puskás Tamás rendezését, főleg a színészeket nem, már csak azért sem, mert gondolom, hogy igen munkás produkció, de... Botos Éva sikkességét értékelem. Bereczki Zoltán alakítását díjazom. Igen pontosan fog pozíciót; nem megy el addig, hogy ripacsot játszana. Egy könnyű műfajon edződött, nagyon elszánt színészt hoz, aki hatalmas energiákat vet be a darabbeli reménytelen színpadi helyzetek megmentésére. Jó kontrapunktja Ágoston Katalin kis színésznőjének dacos butasága. Rudolf Péter szokott egyébként eszembe jutni erről a darabról, a Rendező az ő szerepe lenne/lett volna.

     Mai:

     Naplót írok. Mit is tegyek.

     Tudom: egy rézgarast se ér.

     Úgy írok verset, mint ahogy

     nyílt sebből folyik a vér.

(Nemes Nagy Ágnes: A barna noteszból)

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

     Nem mondhatni, hogy a bölcsészkaron könnyű tájékozódni a felvehető kurzusokról, mit takar az elnevezés, mi a tárgy témája egyáltalán. Alig akad fellelhető tematika a tanszékek honlapján. Így aztán az ember olykor találomra választ, mint az felsejlett a szövegkiadás szeminárium első óráján. Megkérdezte a tanár, ki miért vette fel ezt a tárgyat, és a válaszok a lehető legőszintébb: „a kreditért”-től a „csütörtöki órát kerestem”-ig terjedtek. Én tájékozódtam előtte: megnéztem a tanár életrajzát és a fotóját: szakállas, szemüveges, nem fiatal férfi – olyannak néz ki, gondoltam, mint aki tudós ember és lesz mit tanulni tőle. Esetünkben a módszerem tökéletesen be is vált. Élvezettel sütkérezem Szilágyi tanár úr széles körű és szerteágazó ismereteinek sugarában.

     Foglalkoztunk kicsit a János vitézzel jegyzetelési szempontból. Hogy mondjuk egy diákkönyvtári kiadásban mely szavakat kellene jegyzettel ellátnunk a gyerekek számára. Ennek kapcsán fennakadtam az életkori tényezőn. Hogy Kukoricza Jancsi a történet elején igen fiatal legényke, „nem érte meg még husszor a telet”. Azután eltelik némi idő a kalandjaival, nem tudjuk pontosan, hogy mennyi. De hát hány éves lehet János vitéz akkor, amikor a griffmadár airline-nal hazamegy a falujába Iluskájáért, aki azonban sajnálatosan elhalálozott addigra. Hány éves? 28? 30? És mit szól magában ahhoz, hogy a takaros menyecskévé cserepedett kis szomszédlány, a gyászhírt közlő, azt mondja neki: „Jancsi bácsi”?!

vissza a lap tetejére

15. péntek

     Megnéztük a felújított Erkel Színházat. Maga a színházi este fűtetlennek és kietlennek bizonyult. Ebbe nyilván belejátszik, hogy egy ekkora nézőtér a sivárság érzetét kelti, ha ennyire nincs tele. A Mario és a varázslót és A kékszakállú herceg várát adták nagyjából egy szálra fűzve fel, álmok álmodóiként, a Bábel tornya árnyékában.

     A Mario színházilag nehéz ügy, pláne ilyen méretekben. Pláne úgy, hogy itt a közönség velünk szemben ül, közöttük Cipolla, mögöttük a vetítés. Vagyis a darabbeli közönség (a színpadon) alig láthat valamit Cipolla attrakcióiból. Mi meg túl messze vagyunk, miközben itt minden kicsiben történik. Hát lehet, hogy nagyobb színészeket kell hívni. (Tréfa.) (Bár egy Nagy volt, Ervin.) Galambos Péter rendező oly színes vendégsereget terelt egybe, mint Az ötödik elem nagyszabású bulijának publikuma. De az is elképzelhető, hogy ezek a fura alakok az őrült Nyugatot testesítették meg, és jött uralkodni rajtuk a Kelet: Cipolla mint egy nagy szláv szent vagy guru.

     Ennél is több fejtörésre késztetett a Kékszakállú rendezői interpretációja. Az rögtön látszott, hogy szerelemről szó sincs. A második perctől kezdve nem értettem, minek hozta ide a Kékszakállú ezt a nőt. Később arra hajlottam – az áttetsző függönyökre vetített „elhanyagolt, elvágyódó feleség”-képek láttán –, hogy a házasságról mint hosszú, megfáradó folyamatról kíván beszélni az előadás. Végül arra jutottam, hogy alighanem a művészetet, a művészember bonyolult létét és az alkotás emberpróbáló gyötrelmeit pertraktálják. Kékszakállúnk nem is a vár kulcsait adta oda Juditnak, hanem a lelkéből lelkedzett alkotásaiét, iratdossziék formájában. Lehet, hogy kották voltak bennük, mert Judit egyszer majdnem nekiállt hegedűvel hangicsálni. A negyedik Az ötödik ajtó mögött aztán maga a színház tárult fel, nézőterestül és a leleplezett színpaddal együtt. Szép és nagy ország lehettem magam is.

     Mindkét darab főszerepét Bretz Gábor énekelte, aki egy örömforrás. Úgy is mint hang, úgy is mint derekas, jókiállású, férfias basszus. Hanem az áttetsző textíliákkal, amikkel elválasztják a színpadot a nézőtértől, nem tudok megbarátkozni. Néző- és színészellenes. De ha már, akkor Galambos Péternek kellett volna boríttatni egyet a zenekarra is, hátha akkor nem nyomja le (hang)erőből az énekeseket.

vissza a lap tetejére

16. szombat

     Bárka Színházba menni, kijönni az aluljáróból, meglátni a SOTE-épületet. A 21. emeleten, a legszélen volt anyukám szobája. Készült egyszer egy fénykép róla, amint ül az íróasztalánál, cigarettával a kezében. Nem dohányzott egyébként. Talán imponálni akart a fotósnak. Elvenni a szemem a házról, menni az Üllői úton, de még visszanézni a Nagyvárad térre, és nem tudni, nem érteni, hogyan halt meg ott Budai Kata. Aztán beülni a színházba az újvidéki Rosmersholmra, és hideget érezni a gyomromban attól – nem először és nemcsak egy drámájától –, hogy Ibsen miket gondolt a nőkről, a férfiakról, és ami kettejük között van, lehet.

     Anca Bradu rendezte az előadást, költői, sötét és míves. Ferde színpadon, sajátságos domborzaton játsszák a színészek – van ennek ereje, ahogy Elor Emina legtöbbször profilban látszik és mindig felfelé néz a feljebb álló Balázs Áronra –, olyan a talajzat, mint a New York-i Central parké, a nagy gránitköveivel.

     Szilágyi Ágota a halott asszony, kísértetiesen fehéren, nemecsekernős fejjel. Magyar Öcsi Attila sárga, patás Mortensgard. Emina – aki minden elképzelhető értelemben szép színésznő – mély tüzű Rebekka. Balázs Áron pedig az a színész, aki 5-10 évvel ezelőtt az egyetlen lehetséges és szükséges Mark Darcy lett volna magyar színpadon. (Mármint nem a Bridget Jones-i, hanem a Jane Austen-i.)

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

     Amikor az M3-as autópályán elhajtottam a Horváth Rudolf nevű kamionok telepe mellett, kedves férjem egyszer csak azt mondta: Emil vagyok. Nagyot nevettem, mert ezt már csaknem elfelejtettem. Hogy ugyanis amikor Máténk kisfiú volt, és még érdeklődött a magyar labdarúgás iránt, az MTK-nak drukkolt. Jártak is az apukájával a Hungária körútra meccsre olykor. (Anyukám – ez különösen kedves dolog volt – varrt nekik kék-fehér ülőpárnát, kis fogantyút is rá, úgy lehetett vinni, mint az aktatáskát.) Néha mi lányok is velük mentünk. Egy alkalommal a meccs hevében körülöttünk valaki azt kiabálta a Lőrincz Emil nevű MTK-s söprögetőnek („az én időmben” így nevezték a középső védőt), szóval valaki azt kiabálta: Emil, nagyot! (Mármint rúgást. Nem emberbe. Labdába.) Annamarinknak – aki legendás félrehalló volt kiskorában – tetszett ez a mondás, és ő is bekiabálta: Emil vagyok! Nekem is tetszett, úgyhogy mi lányok aztán egész meccsen ezt kiabáltuk: Emil vagyok!

     Ez a hosszú házasság.

     Debrecenbe mentünk egyébként, ahol a nagyváradiak vendégszerepeltek. Papírsárkány címmel Harsányi Zsolt rendezésében az Egy hónap falunt játszották. (Mindig úgy érzem, hogy ez egy jó darab. Vagy legalábbis szeretem.) Az előadás, úgy vélem, nem szerepel a kisvárdai fesztiválra okvetlenül meghívandók között.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

     Küldözgetem kritikuskollégáimat a spirituszonline.hu céljaiból gyerekelőadásokra, kőszínházaktól művelődési házakig. És látom aztán a kéziratokon, hogy szinte mindannyian megrázó élményeket szereznek a gyereknézőket kísérő felnőttekről. (Én is hogy szóvá tettem itt múltkor egy nagymamát.) Lehet, hogy a kritikákat a gyerekeknek kellene írnunk. A felnőttek számára pedig gyerekszínháznézői illemtant kidolgozni. (Bár magam sem vagyok példának állítható mintanéző, az biztos, a következő bekezdésben bizonyítom is.)

     Voltak évek, amikor Alföldi Róbert rendezései – mondjuk a bárkás Szentivánéji álomtól a nemzetis A parkig – főként a nemi ösztönökről, a testi vágy, szenvedély erejéről szóltak. Ez engem kevéssé érdekelt. Az utóbbi időben sokkal inkább a politika, a hatalom témaköre látszik foglalkoztatni őt, és pechemre ez sem vonz sokkal jobban. Ami a politikát illeti, kifejlődött bennem egy belső gomb, amely automatikusan kikapcsol engem, amikor cikk, könyv, tévéműsor, film, dráma, színházi előadás konkrétan a politikával kezd foglalkozni. Ehhez mérten kötött le tegnap a Vígben Büchner és Alföldi Danton halálája. Egyébként formás előadás.

     Előtte láttam (délután) a Kamrában a Notóriusok márnemtudomhányadik, Elv-társak alcímű részét, amely szintén a tárgyhoz illeszkedik, amennyiben Major Tamást és Gobbi Hildát taglalja. Miközben maga a produkció szerencsémre nem politizál, hanem dokumentál, színházi formában. A két főhőst szemöldökből teremti meg Jordán Adél és Mészáros Béla, nemileg ellentétes szereposztásban. (Jordán Adél egészen pazar Major.) Emlékezetes kép, ahogy az Ivanov-díszlet koszlott lambériás fala mellett ülnek feketében egy dupla öltözőtükör előtt. Kedvenc részem az volt, amikor Gobbi, Major és Kállai évtizedekkel később – hetvenes évekbeli tévéfelvételnek tippelem – meghallgatták Tímár József „fasiszta” Szózat-szavalatát. És azt is nagyon bírtam, hogy vetítettek idevágó betétet a Notóriusok 1-ből. Megdöbbentő, de 2007-es! És látszott is rajta, hogy a szereplőknek – Hajduktól Kovács Lehelig – azóta már múltja lett, épp ez az, ez épp az.

Sportot űzök a naplómban a minél hülyébb toldalékolásból.

vissza a lap tetejére

19. kedd

     Gróf Bánffy Miklós emlékiratait olvasom. (Alapvetően tévedésből egyébként. Időközben rájöttem, hogy Margócsy tanár úr anno a regénykurzuson nem ezt a Bánffyt emlegette mint kiváló memoárírót, hanem egy 200 évvel korábbit*, de ettől még ez az ember is érdekes.) Író, politikus, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, országgyűlési képviselő, főispán, a Nemzeti Színház és az Operaház intendása, külügyminiszter, szerkesztő, református egyházkerületi főgondnok – ez mind volt.

     Könyvében a Károlyi családról mesélve elmondja, hogy Ferenc József aranygyapjas rendet kívánt adományozni Károlyi Sándornak. Mire ez az ember azt felelte, hogy mielőtt a császár a legfőbb kitüntetésben részesítené, jelentsék neki: Kossuth Lajost titokban ő látja el pénzzel. Nem tud erről sem Kossuth, sem senki más – a Kossuth-iratok könyvkereskedői elszámolása címszóval juttatja el hozzá az eladott példányok utáni összeg sokszorosát, másképp nem is fogadná el Kossuth. Ezt közölnie kellett, mert nem tartotta volna fairnek, ha e körülmény ismertetése nélkül elfogadná a dinasztia legmagasabb kitüntetését ő, aki a Habsburgok legádázabb ellenségének gondtalan öregséget biztosít. Az adományozás ezek után elmaradt. Ám Kossuth halálát követően Ferenc József haladéktalanul elküldte Károlyi Sándornak az aranygyapjas rendet.

    A szívem belesajdult ebbe a történetbe, annyira fájóan hiányzik a mai életünkből az efféle gesztusok készsége-képessége. A politikából, a szakmákból, pl. a színháziból, vagy a kritikusiból (hogy csak a legközelebbieket említsem). Mivel hiányzik az, amiből az ilyen gesztusok fakadnak: a kölcsönös tisztelet.

*Aki ráadásul nem Bánffy, hanem Bethlen.

vissza a lap tetejére

20. szerda

     Darvas Ferenc volt a vendégem a rádióban. Jóravaló, érdekes ember. Amikor kiszedtem belőle, hogy zeneakadémista korában hogyan és mivel jelentkezett a táncdalfesztiválra, és megmondta a szám címét, amelyet Kovács Kati adott elő annak idején, azonnal rázendítettem arra a dalra. Ilyen biztosan nem fog előfordulni máskor. A felvétel után megcéloztam a Marczibányi téren a gyerek- és ifjúsági színházi szemlén a Mesebolt előadását, de villamospótló busz jött csak, átvágni Budán. Már a BAH-csomópontnál látszott, hogy ezt lekéstem.

     Ennyi ma.

     Meg egy régi kínai mese. (Közvetve Darvas Ferenctől.) A császár felkéri a festőt, hogy fessen neki egy gólyát. A festő percek alatt fest egy csodálatos gólyát. A császár kifizeti érte a honoráriumot, de kicsit húzza a száját, és meg is jegyzi: ha ez ilyen gyorsan megy, akkor nem is lehet olyan nagy kunszt. Mire a festő kinyit egy ajtót, és amögött százával állnak a gólyaképei.   

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

     Igen jól sikerült estém volt tegnap a Trafóban a Dollár papa és gyermekei társulat Szerelem című előadásán. Lényegében Ibsen-cselekmény ez is, a Kis Eyolf című kései drámáé, amelyet Ördög Tamás rendezésében teljes mértékig magukévá tettek a játszók. Meglehetősen eredményesen keltettek olyan benyomást, mintha az egész prompt születne előttünk, kvázi az „életben”. (És hogy egy-egy részlet/szöveg valóban ott született, ezt tetten lehetett érni azon, hogy a színészek olykor sajnos nem bírták ki röhögés nélkül Kiss-Végh Emőke váratlan megnyilvánulásait.) Nagy gyönyörűséggel néztem főleg a lányok, Sárosdi Lilla és Kiss-Végh Emőke játékát. A fiúk színtelenebbnek hatottak, illetve olykor zavarba ejtően emlékeztettek a drámai dokurealiti tévés műsorok civil szereplőire.

     Ültünk ott egy tornaterem jellegű, neonfényes próbateremben a játszók körül, akik félelmetes hitelességgel voltak veszekedő házaspár, sunyi rokon, titkos szerelmes, elhanyagolt gyermek, rámenős kártevőirtó szakember. Ültünk kábé negyvenen, eleinte szeppent nézők, azután élvező szemtanúk, zömmel fiatal lányok, két-három decens, középkorú házaspár, valamint velem szemben Polgár Csaba. Csak lestünk és nevetgéltünk, ki-ki máshol megérintve, megszúrva, megcsiklandozva.

     Valami szöget nagyon fején talált a produkció.

vissza a lap tetejére

22. péntek

     A nagy füzet. A regény, úgy emlékszem, nem kötötte konkrétan ide, az országba és a korba a cselekményt. A színházi előadás (a Fortéé), úgy emlékszem, olyanképpen materializálta a történetet a durvaságaival, hogy egyben stilizálta is. Mármost Szász János megvalósításában az egész filmes elbeszélés úgy realista, hogy közben eliminálja vagy kihagyja azt, amit naturalistán mégsem szeretne megmutatni a rendező. És nekem még így is terhemre volt szinte minden, amit láthattunk. A felénél eszembe jutott, hogy az Ópiumról kijöttem a moziból. Vágyakozva pillantottam az ajtóra. (Talán hogy empatikusabban viszonyuljunk a főszereplő gyerekek mostoha sorsához, a Puskin az Annie Hall teremnek nevezett fűtetlen, kényelmetlen, 15 férőhelyes szobájában tartja műsoron A nagy füzetet, ahol a vetítés hangi minősége is hagy maga után kívánnivalót.)

     Végül is nem léptem le, megnéztem az utolsó kockáig. Kovács Krisztián katonaszövekény arca megfagyás előtt. Az igen, az megmaradt.

     Mai:

     Kosztolányi Dezső az Alakok sorozatában íróval beszélget a Pesti Hírlapban 1926-ban:

      Mondd, mi a te életed?

     Ez, amit látsz. Szakadatlan műhelymunka, küzdelem a kifejezésért.

     De ha folyton itt aszalódsz, és nem veted bele magad az élet drámájába, honnan kapsz anyagot?

     Csak a műkedvelők hiszik, hogy a témák ott künn hevernek. Azok itt vannak mibennünk, ha vannak. Aki egyszer a világra született, és kinyitotta a szemét, annak egy egész életre van anyaga. Aki pedig tudja, hogy egyszer majd meghal, annak ez éppen elegendő ösztönzés erre a rejtélyes foglalkozásra. 

vissza a lap tetejére

23. szombat

     Gyermek- és ifjúsági színházi szemle zajlik a Marczibányi téren egész héten. Tegnap reggel tudtam odamenni. A kecskeméti Ciróka Bábszínház Csomótündér-előadását láttam, Gimesi Dóra írta, Kuthy Ágnes rendezte, négyen játszották. A tárgya a válás. Ugyanis van egy csomó tündér, köztük egy, akinek az a dolga, hogy összekösse a házaspárokat: egymáshoz csomózva ifjú királylányok és királyfik cipőfűzőjét. Mármint azokét, akik egymásnak vannak teremtve. De hiába hiszi magát tévedhetetlennek a Csomótündér, egyszer mégis összekeveri Fannit Pannival, minek következtében egy rossz házasság keletkezik. Ifjú Menyus apukája és anyukája folyton veszekszenek. Miután kiderül az alapvető tévedés, a csomótündér kénytelen elvágni a csomót. (Mivel veszekedés utáni „csönd” stádiumban voltunk épp kedves férjemmel, haladéktalanul küldtem neki esemest, miszerint bennünket úgyis összebogozott a csomótündér.)

     Mint kiderült, némely kecskeméti pedagógusok lemondják az iskolai Ciróka-bérletet, mondván, nem akarják válásra vinni a gyerekeket színházba. Én nem értek egyet velük. Szép, okos színház ez. Problémaérzékeny, a gyerekek gondját tisztelő* előadás.

     Két, koncepcionális részletkérdést felvetett bennem a rendezés, gondoltam is, hogy megkérdezem a szakmai beszélgetésen, de annak olyan furcsa volt a tónusa, hogy inkább nem szóltam hozzá. (Utána, odakint fordultam az alkotókhoz. Megnyugtató és okulásomra szolgáló válaszokat kaptam.)

     Még egy produkcióhoz volt szerencsém, a Benga című tantermi előadáshoz. Béli Ádám és Czupi Dániel kamaszkodtak egy osztálynyi középiskolás előtt, mellett. Jól dolgoztak. Mi, két osztálynyi felnőtt, szakmai nézők, mi voltunk zavaró elemek. Bennünket kellett volna kicsapni.

*Kiskori Annamari-mondás. „De megígéred, hogy gondját tiszteled majd a Micírnek?*

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

     Mivel jelenleg egy gyermek- és ifjúsági színházi portált viszek, arra gondoltam: nem kellene nekem ehhez a szakterülethez jobban értenem az átlag színikritikusnál? Hát igyekszem olvasni, nézni, hallgatni. Az utóbbit például tegnap egész nap, a Marczibányi téri szemle konkurens programján, a színházpedagógiai konferencián a Katonában. Ott volt és prezentációt tartott sok mindenki, aki a színházi nevelésről és az ifjúsági programokról kisebb, nagyobb és legnagyobb tapasztalattal bír, plusz a nemrégiben megjelent, tárgyunkat kutató és feldolgozó könyv egyik szerzője. Kitűnő alkalom volt tájékozódni. Képet kaptam arról, hogy kik mit csinálnak.

     Este is Katona, mert volt egy pont tavasszal, amikor azt hittem, hogy leveszik műsorról a Kispolgárokat, és szerettem volna előbb még újranézni. De nem sikerült akkor elmennem, és ezt kicsit sajnáltam. Aztán láttam ősszel, hogy nem vették le, gondoltam, biztos azért nem, hogy elmehessek rá. Telt ház volt, sőt még néhány állóhelyes is. Vizsgálgattam Bagossy Levente parkettaépítmény díszletét, és arra gondoltam, talán a dokumentációját – az alaprajzát vagy a keresztmetszetét – kellene látnom ahhoz, hogy értsem, mi ez. Az előadást kicsit terméketlennek, önmagára záródottnak láttam. Nem nagyon értek el hozzám színészi energiák.

     Mai:

     A korán kialakult kulturális értékpreferenciámról:

1973. november 25. vasárnap

Délelőtt a Nemzetibe mentem a Csák végnapjaira. Nagyon jó helyen ültem, a negyedik sor közepén. A darab első felvonása rossz volt, úgyhogy legszívesebben a szünetben hazajöttem volna, mert akkor még én is kimehettem volna a Vasas-MTK meccsre. De ez nagy parasztság lett volna.

vissza a lap tetejére

25. hétfő

     Csoda és Kósza – élő hangjáték 7-15 éveseknek az Örkény Színházban. És tényleg az: ülnek sorban a nyolc színészek a színpadon, mikrofon mellett, és elmesélik két ló kalandjait. Meg csiripelnek, csivitelnek, cuppannak, pottyannak, kotyognak, rotyognak, nyihognak, röfögnek, ketyegnek, potyognak és még mi minden. Helyesek. Maga a szöveg – Czigány Zoltán műve – sok poént tartogat a felnőtteknek (is), ezek eléggé szelektálatlanok, és némelyik értelemszerűen nem a (hozzám képest) fiatalon elhunyt szerzőtől származik. Jókedvű produkció. Pogány Judit ízes tanyasi Gyöngyi néni, Kerekes Viktória gyönyörűen repül, Znamenák István verhetetlen autómotorhangban, Ficza István pedig – akit itt különösen szeretetreméltónak találtam – kérődzésben világbajnok.

     Zappe kollégát és két unokáját látva az jutott eszembe, beneveznék, beszállnék, amikor Zappe kolléga gyerekelőadásra kér egy tiszteletsort, vagy sajtósat, vagy szakmait vagy vendégjegyest, pláne ha teljes árú sort, és egyszerre viszi el színházba mind a tíz unokáját.

     Veszprémben vagyok most különben, a viaduktos kis szállodánkban. Elemek gyors feltöltése zajlik, SZÉP-kártya szállodai szolgáltatás alszámlájának rövid úton történő kiürítése. Reggelinél reklámfilmbe keveredtünk, vágóképig vittük. Igaz, én épp elkóricáltam az asztalunktól, amikor arra járt a kamera, úgyhogy a leendő nézők tekintete azon fog átsuhanni, hogy az a szép nagy ember mennyi tányért evett üresre.

     Mennénk színházba is, de pont nem játszanak semmit, mivel hétvégén lesz bemutató: Eperjes Károly rendezésében az Éjjeli menedékhely, Reviczy Gáborral Luka szerepében. Ki tudja, pech vagy szerencse, hogy evvel épp elkerüljük egymást.

vissza a lap tetejére

26. kedd

vissza a lap tetejére

27. szerda

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

     Sztrájk.

vissza a lap tetejére

29. péntek

vissza a lap tetejére

30. szombat

vissza a lap tetejére

31. vasárnap (Ilyen nap pont nincsen.)

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra