Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2013. július

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

     De már nem a Bullban vagyok Kisvárdán, hanem egy Hotel Presidentben Londonban. Meghívtak a trónörökös születésére. Tréfáltam. Valójában áldott jó távközlési szakemberek kedves férjem mondandójára kíváncsiak holnap egy konferencián. Szerdán pedig itt randevúzunk Annamarinkkal, akit hónapok óta nem láttunk, ám most átjön hozzánk Brüsszelből vonattal a Csalagúton.

     Ez nem jellemző rám, de jó érzékkel választottam oldalt, amikor a repülőgépen leültünk a fapadra. Teljes Budapest-kép tárult elém a felszállás után. Szép volt a Parlament árnyéka a Dunán. A pucukája, a csúcsdísze majdnem átért Budára.

     Itt meg szél van, színek és történelem.

vissza a lap tetejére

2. kedd

     Eszünkbe jutott tegnap: először vagyunk külföldön úgy, hogy egyetlen szülőt sem kellett értesítenünk a szerencsés megérkezésünkről.

     A British Museum közelében lakunk, egy kicsivel túl a múzeum nagyon turistás körzetén. (De nem fogunk bemenni, mert megnéztük, amikor az eddigi egy alkalommal Londonban jártunk, a gyerekekkel, 1996-1998 táján.) Nagyszerű park van mellettünk, nagyszerű parkélettel. (Úgy értem, igazian látszik épp olyan vonzónak, mint a Notting Hill című film végén.)

     Tudtam egyébként, hogy ez lesz. Hogy szembejön egy rokonszenves, családias koreai evőhely, bemegyünk, és itt Londonban nosztalgikusan visszaesszük magunkat a degui ramjonba.

     A Parlament téren életnagyságnál nagyobb Nelson Mandela-szobor áll, körberakva gyertyákkal, virágokkal. De nem gondolnám, hogy meghalt mára, inkább az lehet, hogy imádkoznak érte e helyütt. Ezen a téren, meg máshol is, sok a szobor. A madarak világos csíkokat tojtak a fejükre, ettől úgy festenek a fontos államférfiak és hadvezérek, mintha kínosan beleizzadtak volna a dicsőségükbe. (New Yorkban speciel nem teszik ki ilyesminek a szobrokat, ott inkább szöget ütnek a fejükbe, hogy ne lehessen rájuk szállni. Ezt a punkos beütésű lovas vezért például a Természettudományi Múzeumnál fotóztam tavaly.)

vissza a lap tetejére

3. szerda

     Kedves férjem korán elment konferenciázni, még aludtam, hagyott nekem egy levelet az íróasztalon. Amikor visszajöttem a reggelizésből, épp a szobánkban találtam a muszlim takarítónőt. Nemigen értette, amit mondok neki. Mégis kitudódott hamar, hogy elvitte a levelet, mert azt hitte, neki szól. Nyilván átadta valakinek megfejtésre. (El tudom képzelni, mennyire elkeseredhetett, amikor az írás láttán arra jutott, hogy annál is rosszabbul tud angolul, mint hitte.) Miután tisztáztuk a félreértést, gyorsan visszahozta, a tízfontossal együtt, ami a levélen hevert.

     Ülni a busz emeletén az első széken, ülni át egyik busz emeletéről a másik buszéra – alighanem ezt szeretem a legjobban Londonban. Az egyik járaton középkorú férfi ült mögöttem, halkan gitározott egész úton. Lassú a forgalom, alaposan lehet bámészkodni. Amikor egyszer lovon jártam egy erdőben, akkor élveztem épp így a magaslati nézőpozíciót. Ez meg több lónyi. A lóról jut eszembe az Állatok a háborúban emlékmű, tegnap láttam a Hyde Parkban. Angolokra valló, szép gondolat.

     Értékelem az olyat is, amikor valaki tudja, mit csinál. Például a metrókocsi-tervező, akinek alkotásában ma utaztam. Párnázott állóhelyet is beiktatott! Valószínűleg nem vettem volna észre, ha nem sodródom a tömegben a kocsi végébe. Nekivetettem a hátamat a falnak, és éreztem, hogy a fenekem valami kényelmesre támaszkodik. Megfordultam, megnéztem, és tényleg: keskeny párnázott sáv a megfelelő helyen, ugyanavval a kárpitozással, mint az ülések.

     Egy kedves és csinos olasz vendéglőben ünnepeltük vacsorával a másodikát, a közeli Sohóban, szemben Brian Epstein emléktáblájával, miszerint itt dolgozott 1963-64-ben.

     Szeretek Londonban.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

     Még azt akartam mesélni Kisvárdáról, hogy Takács Kati is szeret a haja színéhez öltözködni – akárcsak én –, de mennyivel élénkebb, szívderítőbb és szemnek jólesőbb ez az ő esetében, mint az enyémben! Zsótérnak pedig van egy inge, amely uszodafal-mintázatú. Így aztán pont úgy néz ki, mint a Bull kerti szökőkútjának belső fala. Szerettem volna lefotózni ezt az együttest, de nem jött össze, hogy egyszerre minden jelen legyen, Zsótér, az ing, a szökőkút, a fényképezőgép és én.

     Ma itt meg lesz nézve A kripli, címszerepben Harry Potterrel (Annamarit viszem természetesen), ez alkalomból elolvastam gyorsan a Varró Dani fordítását, tudjam majd, hol kell nevetni. Egyrészt elég jól szórakoztam, másrészt feltűnt, hogy ordít ki belőle Székely Csaba, vagyis hát fordítva. Jól látszik, hogy Varró Dani (McDonagh?) volt a sorvezető a Bánya-művek mondatszerkezet-technikájához. Azt egyébként füllel is kivettem, hogy konkrétan a dobigál szót is használja Székely Csaba, amely szó engem speciel a McDonaghokban is zavar.

     Nincsen már meg az Oxford streeten a medvetartozékbolt! Az, ahol tizenhány évvel ezelőtt napszemüveget vettünk Horvát Micír mackónak, de elvesztette azóta. Viszont szert tettünk Teddy maci családtagra. Brumi eleinte hűvösen fogadta, kicsit gyanakvóan és féltékenyen, de mostanra már megbarátkozott vele. A Wimpole streeten eresztettem össze őket, ahová azért mentem, hogy megnézzem, hol lakott Elizabeth Barrett-Browning, meg főleg Flush.

vissza a lap tetejére

5. péntek

     Toilette-híradó. A Tate Britain galériában nemcsak a női vécében található pelenkázó-gyerekcsomagoló pult, hanem a férfivécében is. Ami igazán emancipált ötlet szerintem. Egy másik vécében meg jót nevettem – a vendéglőben, ahol ebédeltünk –, mert igen kis helyre szorították be a mellékhelyiség-részleget, és minden ajtó befelé nyílik. A női vécébe voltaképp be sem lehetne lépni, mivel az ajtónak útját állja a vécécsésze. Ezért az ajtóból a vécécsészeszegély magasságában kifűrészeltek egy félkört, hogy mégis elmenjen valahogy a vécé mellett. Míg ott ültem, arra gondoltam, hogy most aztán egyáltalán nem lehetne ajtót nyitni, hacsak nem fűrészelnének ki ülő ember életnagyságú profilja alakú darabot is még.

     A Tate-be főként a Turner-kollekció miatt mentünk, ha már elmulasztottuk Pesten megnézni a Turner-kiállítást. Különösen megragadott a Médeia című festmény. Viharos kép, erdőben, egy fa aljából felfelé nézve. Jelen vannak: a varázslás extázisába esett Médeia, rémült-zavarodott társnők, menekülő-haldokló kisgyerekek. És középen két nagy, megmagyarázhatatlan szappanbuborék. Mire gondolt vajon Turner? A férfiakra? A szerelemre? A hűségre?

     A kriplit a Noёl Coward Színházban adják. Úgy 1200 férőhelyesre saccolom. Négy szinten ülnek a nézők, mi a legfelsőn. A jegyre rá is írták: innen korlátozottan látható az előadás. Fel voltunk készülve arra, hogy talán csak annyit fogunk jól látni, kopaszodik-e Daniel Radcliffe. De mindent jól láttunk, bár erősen fenti szögből. A díszlet műterméskövekből épített háztetejének résén kinőtt egy műfűcsomó. Ezt a földszintiek, az első és második emeletiek egyáltalán nem láthatták. Vagyis mintha szerény virágcsokrot nyújtottak volna át az alkotók nekünk, legolcsóbb jegyű nézőknek. Számomra végtelenül imponáló az ilyen figyelmesség. Része annak a lenyűgöző profizmusnak, amely az egész produkciót jellemezte. Üzembiztosan vitték hangos sikerre a darabot, igazi gyermeklelkű közönség előtt. Nem is ahogy kitörően örültek minden poénnak a nézők, hanem ahogy hallható, közös, csalódott óóóóó-val fogadták, amikor Helen nem csókolta meg Csámpás Billyt. Édesek voltak, na. (Megírom kritikának az estét.)

vissza a lap tetejére

6. szombat

     Még a színházról annyit: csodálatos az akusztika. A csillárnál ülve a szereplők minden szavát-hangját-sóhaját jól hallottuk, sőt a földszinti zsöllye összes nézőjének minden nevetését külön és egyenként. Olyan markánsan felhallatszott a közönség reakciója, mintha tévéműsorhoz keverték volna alá a nevetést.

     Van egy jól kifejlett hídmániánk. Így tegnap nemcsak a Tower Bridge-et jártuk be, hanem elmentünk egy feltekerhető hídhoz is, amely egy kis csatorna kisebb zsákcsatornája fölött vezet át. Ilyen kinyitva, ilyen göngyölítés közben, és ilyen, amikor már gombolyag.

     Annamarink néhány évente Dalít kíván látni, ezért felkerestük a Tate Modern galériát is, ahol sajnálattal értesültünk arról, hogy a Dalí-festményeik épp turnéznak Párizsban a Louvre-ban.

     Az emeletes piros buszok végtelenül szeretnivalók. (Voltaképp csuklós buszok ezek, befogadóképességüket tekintve, csak nem egymás mögött, hanem tetején. Így nem csuklanak.) A régi típusúak azért bájosak, mert ötvenes évekbeli angol filmekbe valóak, és nem lenne meglepő, ha egyszer csak felszállna Vivien Leigh, fekete-fehérben, az újak pedig gyönyörűek: kecsesek, szép rajzolatúak, gömbölyített vonalvezetésűek. Sőt hibridek is.

     (Akkorát szellőztettem most, bejött egy légy. Brit fennhatóság alatt, brit légtérben igazi brit légy. Vajon a királynő alattvalójának tekintendő? Inkább nem bántom.)

     Este kimegyünk a Hyde parkba a Rolling Stones-koncertre…

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

     …de be nem megyünk, mert jegyünk az nincs persze – így folytattam volna. Ideiglenes falakat húztak fel a park köré, ám a hangot ez nem érdekli, úgyhogy odakint is buli volt. Főleg középtájt, a legjobb hangzásnál rengetegen piknikeztek, egy sávban a kivetítő is látszott a kerítés fölött, ott nagyobb tömeg állt békésen, nézigélve. A fal összeeresztésénél pedig akadt rés, amely előtt türelmesen sorba álltak az emberek, hogy belessenek kicsit. Mindenkire sor került. Szóval kívül is vidám hangulat volt, ott is örültek, ugráltak és csápoltak az emberek. Nénik, bácsik jöttek, dobták el a botot és csörögtek. Amikor Mick Jagger ó, jeeee-t énekeltetett a tömeggel, akkor mi kintiek is rázendítettünk. Jaggeren kék ing volt, láttam a kivetítőn, és rögzítsük, hogy e hónapban lesz 70 éves ez az ember.

     Kiderült, hogy egy köpésre lakunk Charles Dickenstől. A szomszéd utcában található az egyetlen megmaradt londoni lakhelye, ahol két évig élt, és itt írta a Twist Olivért. Tiszteletünket tettünk a háznál. Jó a kávéjuk.

     Amúgy gyorsan akklimatizálódtunk, és tegnap a Szent Pál székesegyház mellett a füvön költöttük el az ebédünket. Isteni, ahogy a londoniak parkolnak. Nyilván az is benne van, hogy nincs náluk sok jó idő, azt a keveset megbecsülik, és a legszolidabb enyhe időjárásra is rögtön költöznek ki a parkokba. Sötét öltönyös üzletemberek ülnek ebédidőben a füvön és falatoznak papírdobozból. Ehhez a rokonszenves életmódhoz persze minimum két dolog kell. Egyrészt olyan helyek, ahol az ember nem is drágán megvehet és vihet mindent a komplett ebédhez – mi a Pret a manger nevű üzletláncra kaptunk rá –, másrészt a parkok. Az öreg, vaskos, árnyas fák és a dús, sűrű, puha fű. Elő nem fordulhat, hogy véletlenül kutyagumi mellé vagy cigarettacsikkre heveredik az ember. Pedig nincsenek kitiltva a parkokból sem a kutyák, sem a dohányosok. Mégsem tapasztalatunk semmiféle bonyodalmat. (Eszembe jutott az a nevetséges emlék Párizsból, amikor ott éltünk, hogy az első napsütéses tavaszias hétvégén kivonult a fél város a Luxemburg kertbe, és ott tolongott-csoszogott-araszolgatott a tömeg a kavicsos ösvényeken, mert fűre lépni tilos.) Itt Londonban mélyen átélve és teljes joggal mondhatná a nyugdíjas Rajz János, már nem tudom, melyik gyerekfilmből, hogy „Csak az a szép, ződ gyep… az fog hiányozni*…"

* Hamar megtudtam, köszönöm:  Palásthy György: Égigérő fű, Janikovszky Éva meséjéből

vissza a lap tetejére

8. hétfő

    

vissza a lap tetejére

9. kedd

     Közben hazaértem. Nem mondom, szívesebben jöttem volna haza olyan országba, ahol egy temetésen senki nem fújol senkit, de nekem ilyen ország jutott, micsináljunk. Egyébként is szívfájdítóan kedvező benyomásokat szereztem az angolokról. (Úgy értem a szívfájdítót, hogy mi miért nem vagyunk olyanok.)

     Vasárnap még jártunk a Camden piacon és az állatkertben, aztán utolsó áfonyák, marakujás joghurtok és gyömbérsörök. Az állatkert tulajdonképpen nem egészen korrekt módon csábított magához bennünket: a bő egy hónapja született tapírbébit hirdette a honlap, nagyrészt miatta mentünk, de ő egyelőre nem látható. Okapika is van, kicsi, de őt sem engedték ki éppen. Na jó, egy állatkertben végül is mindig akad elég látnivaló, itt volt például a lajhár. (Nem állítanám egyébként, hogy a lajhár lassú. Inkább megfontoltnak mondanám.)

     Két dologra nem került sor, amit terveztünk: nem mentünk el a Stonehenge-hez és nem látogattunk meg kedves embereket Letchworthben. De mindig kell hagyni vonzó jó programokat egy következő ugyanoda-utazásra is.

vissza a lap tetejére

10. szerda

     Félszemmel láttam, hogy nem igazán kedvező a Hippolyt fogadtatása. De gondoltam, hátha nekem mégis jó lesz, mivel Kulka János-Elek Ferenc-Csákányi Eszter nyerő hármas számomra. De nem lett elég jó nekem sem, bár a legkevésbé sem a nyerő hármason múlt. Vakmerőek olykor a Mohácsi-testvérek – gondoltam –, amikor bemutatóig visznek ilyen neccesen kevésséges anyagokat. (Arról nem is beszélve, hogy ez Mohácsi Jánosnak a hatodik rendezése a szezonban, márpedig egyikből a másikba esni, ez biztosan nem kedvez a készültségnek.) Ebben az esetben kifejezetten zavar a vakmerőségükben az, hogy a kockázatát nem annyira ők viselik, mint egyrészt a színészek, akik kint állnak a színpadon a szinte semmivel a kezükben, üresjárattól üresjáratig, másrészt Orlai Tibor, aki finanszírozza a produkciót mint üzleti színházat.

     Hippolyt a címe, de nem a jól ismert művet játsszák. (Állítólag visszanyúltak a Zágon István-i ősváltozathoz.) Nyugodtan lehetne az előadás címe Amit a lakáj látott is, akkor azt nem játszanák. A három főszereplővel persze nincs nagy baj, ők helyenként jók is meg helyesek is. De bántó például az a szegényesség/igénytelenség/ötlettelenség – nem kívánt törlendő, de hát egyik sem kívánt –, amivel Khell Zsolt díszlete megoldja a Schneider-villa második felvonásra időzített dizánjváltását. Már az első felvonásban bent vannak a színen a modernizált Schneider-villa némely elemei, de papírokkal takarják, hogy még ne lássuk. Rossz a csomagolás.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

     Kritikusdíj-szavazás szezonja van, szenvedelmes, mint rendesen. Olvasok darabokat, olyanokat is, amiket nem láttam, de nem találok abszolút legjobb új magyar drámát. Relatív legjobbacskák lesznek csak megint.

     Eszembe jut ez-az Londonból, például most az utcai zöldséges-gyümölcsös fiú a metróbejáratunk előtt. Egy mukiért adott három darab fügét. Én vettem ki a gyümölcsöt a dobozból, adtam a kezébe, rakta a papírzacskóba. A második fügének, amihez nyúltam, kicsit rozzant volt a hátulja, mint kiderült, amikor már kiemeltem. Nem tettem vissza, hogy másikat akarjak helyette. Nyilván mert tudat alatt bennem volt, hogy arra valami „ne fogdossa össze mindet, aranyoskám!” lesz a jól ismert reakció. Nyújtottam neki a rozzantat, majd a harmadikat, aztán mondta, hogy válasszak egy negyediket is.

     Nem nagy dolog ez. Annyira nem nagy dolog, hogy nyugodtan lehetne így itthon is néha. De nincs így sohasem.

vissza a lap tetejére

12. péntek

     Egy kedves ismerős temetésén voltam, akivel az elmúlt két-három évtizedben csak temetéseken találkoztam. (Legutóbb a szüleiméin.) Vidám emlékezetű, derűs, színes alakja a gyerekkoromnak Puska Géza tévészerelő. Ünnep volt, ha elromlott a tévénk. Olyankor apukám áthívta a Puska Gézát, aki jött, javított és viccelt. Homokóra forma urnából lepergették a hamvait egy budai templomban tegnap.

     Este a Zsámbéki Színházi Bázison a Toldi, Horváth Csaba és Lukáts Andor fizikai színházi koreográfus osztályának vizsgaelőadása. (Nagy Norbert nélkül, Fehér Lászlóval.) Jóhírű produkció, és szép munka valóban. Érdekes ez, hogy nagyon régen olvastam a Toldit, össze sem tudtam volna szedni magamtól a cselekményét részletesebben. Aztán most, hogy hallottam, kiderült, minden sorát tudom. Legalábbis az első két-három szó után befejezem bármelyiket. Így most ezek az akrobatikus fiatalok előzékenyen összerakták nekem az egészet. (A magas, vörös, rövidhajú lány volt a legfigyelemreméltóbb számomra, a markáns orgánumával együtt.)

     Furcsa Zsámbék Mátyás Irén nélkül.

vissza a lap tetejére

13. szombat

     Verőcéről jelentkezem, ahol csendes, békés, dolgos, unalmas, szép napok következnek.

     Első út: a henteshez. (Ültünk Léner Andrással pusmogva a Rózsavölgyi Szalonban valami előadás előtt, s összhangra leltünk abban az ítéletben, hogy a verőcei hentesnek nincsen párja.) A jövő héten marhát vág – nem Léner András persze, hanem a verőcei hentes –, ebből nekünk bélszínünk lesz, mi tagadás, nagyobb tételben, kábé egy évre. Benépesül a mélyhűtő: kisebb halmazok tatárbifszteksorsra várva, mellettük méretes szeletek hagymás pácban érlelődés után kisüttetésre készülődve.

     Irdatlan mennyiségben voltak jelen csillagok tegnap éjszaka az udvar felett az égen.

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

     Vác felé, mielőtt elérném a régi 2-es út keresztezését, vár egy hosszú emelkedő, amit nagyon utálok, de sose sikerül megúsznom. Nem tudom megoldani, hogy csak az ellenkező irányból jöjjek, ahonnan frissítő, szédítő suhanás az a szakasz. Odébb visnyovij szad eladó. (Azért jó ez a kifejezés, mert nyeregből nem tudtam eldönteni, hogy meggyfákat vagy cseresznyefákat látok.)

     Így van ez egyébként a modern világban, hogy az ember biciklire ül, tekerész kifelé dugott térddel – a falusi részeg emberek, ők bicikliznek így, Annamarink tudja csinálni italozás nélkül is, egy merő kacagás, ha az ember mögötte megy, amikor épp ezt produkálja – behajt a városba a bankótomatához, hogy pénzhez jusson.

     A kripli.

vissza a lap tetejére

15. hétfő

     Pillangó duplaheverő, ez a neve a bútordarabnak. A hetvenes évek legelején vette az anyósom, előnyösen nyilván, a fehérvári kereskedelmi vállalat személyzetis nagyasszonyaként. Néhány év múltán elköltözött, elvált, és az ágy ott maradt a családi otthonban, ahol nemsokára már csak a fia lakott. Pár esztendővel később jártam abban a lakásban egyszer, egy szeptember végén, hogy ezen az ágyon vesszen el a leányságom. Aztán anyósom ismét elvált, újabb fehérvári lakásba költözött, oda már vitte magával az ágyat. Nagyon valószínű, hogy a gyerekek kiskorukban hengergőztek ott rajta. A következő költözéskor, a kilencvenes években gyerek- és ifjúkora színterére, Verőcére vezetett anyósom útja, minden ingó vagyonával együtt. 2002-2003-ban, apósom halála után elhatalmasodott rajta az alkoholizmus. Erről az ágyról vitték el a mentők, a delírium tremens előtt fél perccel. Másnap kedves férjem a hátára vette a Pillangót, kivitte a kertbe, ott estem neki slauggal, kefével, hogy kisikáljak mindent, ami beleivódott. Néhány hónapnyi kórház után anyósom hazajött és nem ivott többé soha. Öt évvel hosszabbította meg így az életét. Mivel nehezen mozgott, kényelmetlennek bizonyult az ágy alacsonysága – alig tudott ültéből felállni róla. Ezért kedves férjem az asztalosával csináltatott egy fakeretet alá, magasítónak. Kicsit ravatalszerűvé vált ettől a fekvőbútor, de könnyebb lett a használata. Anyósom halála után Frédi kutya szabad utat kapott mindenhová, az ágyra is. Csak hát öreg volt már, alig tudott felmászni rá, pláne lejönni róla. Segítségül leszereltük az aljzatot, s evvel a Pillangó duplaheverő visszakapta eredeti formáját. Így van itt alattam. Néha eszembe jut, mennyi mindent hordoz, s mindabból mennyit én is. Istenieket alszom rajta mindenesetre.

vissza a lap tetejére

16. kedd

    

vissza a lap tetejére

17. szerda

     A fügefa jobban teljesít. Ilyen volt, de ebből a pozícióból már nem lehet lefotózni, mert ilyen lett mostanra.

     Kedves férjem jött, hozott otthonról medvemintás szatyorban medvéket. Mondta, több mackó követelőzött, hogy nyaralni akar. Úgyhogy most nyári, falusi medveóvodát nyitottam.

     Idén hárman őrülünk bele a színikritikusok díja szavazatainak megszámlálásába.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

     A verőcei vasútállomáson ültem tegnap délben, vártam a Pestre tartó zónázót. (Zónázó a neve a csak Vácon megálló járatnak, amely 35 perc alatt ér a Nyugatiba.) Jobbról-balról egy-egy gyerekes család vett közre a padon. Egy apróság meglehetősen agresszíven magyarázta, hogy a mozdony nem vonat, hanem mozdony. Bemondta a hangosbeszélő, hogy a kettes vágányon tolatást végeznek. Jött is mindjárt a mozdony. Az egyik kisfiú, 6-7 éves talán, hirtelen felugrott, vigyázzba vágta magát és tisztelgett az elhaladó mozdonynak. Láttam a lehúzott ablak mögött a mozdonyvezető vagy a kísérője arcát. A baloldalon állt a fiatal férfi. (Napszem)üveges szemmel nézte a gyereket. Nem hogy válaszgesztus, de még egy kis kunkor a szája végében, a mosolynak kezdeménye, az sem volt.

     Szíven ütött, hogy milyen lehangolt és lehangoló az én népem.

vissza a lap tetejére

19. péntek

     Falcsik Marihoz mentem (akit még PIM-es korából ismerek) a verseskötetéért verseskötetemért. Mert a harmadik könyve nincs meg nekem, ezért megrendeltem nála. Nem akartam üres kézzel beállítani, hát beléptem a Baross utcában egy zöldségeshez. Szép volt a szőlője/szőleje, bár nagyon drága. Emelgettem a fürtöket, mind hatalmas, egyiknek sem akart vége lenni. Mondtam a zöldséges fiatalembernek, egy fürt szőlőt szeretnék, de ezek túl nagyok. Máris, mondta, és jött oda egy ollóval. Melyikből vágjam le melyik részét? – kérdezte készségesen. Kiszabtunk egy csinos kis fürtöt. Amikor rakta be a zacskóba, megmondtam neki. Hogy épp a napokban írtam le: Londonban kedvesek a zöldségesek, nálunk meg nem. De lehet, hogy túl sommás volt a megállapításom. (Vagy ő egy londoni zöldséges, aki épp vendégelad Pesten.) Azt válaszolta erre: úgy van ez, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten.

     Istenekre meg végképp nem gondoltam.

vissza a lap tetejére

20. szombat

     Hogy könnyeden könyvet rendeltem, ez magyarázatra szorul. Volt a nagyszobában egy kábé 2x1,5 méteres falfelület, ami nem könyvespolcos, hanem ott lógott a képzőművészeti gyűjtemény: három Gross Arnold. De már nem volt mit (hová) tenni könyvileg, úgyhogy amikor jött az asztalos, hozta a Mátéhoz csinált újabb szekrényt és újabb dévédé-állványt, akkor könyvespolc került a nagyszobai 2x1,5-ös felületre, valamint a ruhásszekrény oldalfalára.

    A dohányzóasztal, amelyen eddig könyvek halmozódtak, hirtelen megüresedett. Úgyhogy most arra tettük le a Gross Arnoldokat.

     Mai:

Falcsik Mari: Keresetlenül

 

most ilyen korszak van ez már a harctér

nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél

most már kisírom semmi nem riaszt el

hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel

a Föld is lakható hely lett miattad

épp csak nem veled – te aztán megadtad

ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem

nem tudom: erőm szivárog belőlem

de oly rég tartom ezt a mérlegformát

kezemmel egybeforrt az égő korlát

így te csak nyugodtan értékeld másképp

nem estem még le s nem húzódtam hátrébb

bár mint az öngyilkos cseléd a gangról

hozzád ki mernék lépni önmagamból

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

     Nagyjából kész a verőcei szobám. Bekerült anyukám szekrénye, polcai, apukám könyvei, kisplasztikái. Új ágytakaró, új faliszőnyeg. (A Domusba mentem ilyesmit venni, erre kiderült, nincs is már Domus. Pedig az interneten néztem meg a nyitva tartását. Úgyhogy a Kikában vásároltam.) Másik függöny, másik párnák. Miután minden a helyére került, végül feltétettem a falra egy időskori fényképet a szüleimről. Azután bánatosan gubbasztottam az ágyon. Eddig három halott volt jelen ebben a házban. (Frédikét is számítva.) Most behoztam még kettőt.

     Ez az öregedés, nem a derékfájás.

vissza a lap tetejére

22. hétfő

     Mai:

     Ken Follett: Tű a szénakazalban (Szíjgyártó László fordításában)

     „A drogériának önálló kis üzletnek kellett lennie. És olyan környéken, ahol az emberek megengedhetik – illetve a háború előtt megengedhették – maguknak, hogy fényképezőgépük legyen. Kelet-Londonnak az a része, ahol a Liverpool Street pályaudvar állt, nem ilyen környék volt. Elhatározta, hogy Bloomsbury felé veszi az útját.

     A holdfényes utcák csendesek voltak. Ma este eddig még nem szólaltak meg a szirénák. A Chancery Lane-en megállította két katonai rendőr, és a személyazonossági igazolványát kérte. Faber egy kicsit ittasnak tettette magát, és a két M. P. nem kérdezte meg, mit keres az utcán.

     A keresett drogériát a Southampton Row északi végén találta meg. Egy Kodak-reklám volt a kirakatában.”

     Történelmi léptékkel mérve igazán csak egészen kicsivel késtem le, hogy kinézve a londoni szállodánk ablakán, lássam a Tűt (pláne Donald Sutherlandet), amint megy, megy a drogéria felé!

vissza a lap tetejére

23. kedd

    

vissza a lap tetejére

24. szerda

     Sokáig kellett volna várnunk Londonban a királyi kisklapec megszületésére. Bár azt hiszem, tudtunk volna mit csinálni addig.

     Jutott eszembe már korábban, egyebek közt azért is alkalmatlan lettem volna arra, hogy férjhez menjek egy trónörököshöz nem mintha egyetlen trónörökös is esengett volna a kezemért , mert semmi esetre sem volnék hajlandó lemondani a saját nőgyógyászomról, és az anyósom vagy a nagyanyósom szülészeinek kezére adni magamat.

     Ennek a kisfiúnak, aki most világra jött, akár király lesz, akár nem, jó esélye van arra, hogy megérjen 87 évet, amennyi idős most a dédanyja. Márpedig ez az ő esetében 2100. Ami mint évszám, elég viccesen néz ki innen az én koromból.

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

     Mai:

     Eleinte, míg tart a fiatalság és derű, bátran vállalják a munka törvényét. Azután jön a fáradság: örökösen dolgozni, anélkül, hogy valaha meggazdagodhatnának? Mirevaló? A férfi inni kezd, hogy kivegye részét a boldogságból, az asszony ráun a háztartás gondjaira, szintén ivásnak adja magát olykor és a gyermekeket a véletlenre bízza. A szomorú környezet, tudatlanság, összekeveredés elvégzi a többit. A munkátlanságnak is nagy része volt a bűnben: nemcsak a megtakarított pénzt fogyasztja el, de kimeríti az erőt, lustaságra szoktat. A műhelyek hetekig üresen állanak, a karok elpuhulnak. A lázasan tevékeny Párisban lehetetlenség a legerélyesebb munkát is találni. Este a férfi sírva tér haza, még utcaseprésre se alkalmazták, mert minden hely be van töltve és mindenüvé protekció kell. Nem rettenetes-e, hogy a világváros utcáin, ahol milliók ragyognak és csengenek, van ember, aki munkát keres, hogy enni tudjon és nem talál munkát és nem eszik! Az asszony nem eszik, a gyermekek nem esznek. Az éhség, lealacsonyodás, lázongás, minden társadalmi köteléket szétzúz a rettenetes igazságtalanság súlya alatt, mely halálra ítéli a szerencsétlen gyöngéket.

     Zola Emil: Róma, Bartos Zoltán fordításában. 1923-as kiadás, nagyapám könyve volt. (Egyébként Zola halála is… Lesújtóan peches-banális. Befűtött egy hűvös őszi estén, és reggelre végzett vele a szénmonoxid-mérgezés.)

vissza a lap tetejére

26. péntek

     A színikritikusok díja idei várományosairól. Tisztáznám. A „jelöltek” szó félrevezető, mert nem úgy van, hogy akkor most közülük fogunk választani. A szavazás lezajlott, az eredmény kész. Az itt felsoroltak kapták a legtöbb voksot, kategóriánként az első három legtöbbet. Hogy aztán a három közül végül is kié a legeslegtöbb voks, minek eredményeképp övé lesz a díj, azt csak a szavazatszámlálók tudják. (Plusz kedves férjem – mert tíz ujjam kevés volt a számoláshoz, technikai segítségként kellett az ő tíz ujja is –, de őt úgyis hiába környékeznétek). És még Koltai Tamás, aki leközli a Színházban. Mindenki más szeptember 22-én, a díjátadón értesül majd a kritikusdíjasok kilétéről.

     Annyit mondok, aggasztóan csökken a szavazó kritikusok száma. Fogyunk, mint a nemzet. Mindenekelőtt avval hozom ezt összefüggésbe, hogy kritikaírásból az ember nem képes fenntartani magát. Nem sok megbízás adódik, és akkor is igen gyengén fizetnek. (Hogy ebből nálunk hányan tudnak megélni, annak összeszámlálásához egy asztalos egyetlen keze is elég lenne, azt hiszem.) Kilencven bemutatót megnézni egy évadban – minimum ennyit látni kell a szavazáshoz a szabályaink szerint –, az ma szakmai jegyben mondjuk százezer forint. (Útiköltség nélkül.) Ezt elő kell teremteni valahogy. Lehet örökölni, lottón nyerni, jól házasodni, illetve más munkával megkeresni rá a pénzt. Mármost aki kritikusként egyébiránt szerkesztő, vagy tanár, vagy bróker, vagy sajtós, vagy hivatalnok (esetleg egyetemista), az talán túl sokat is dolgozik meg túl keveset is keres a minimum 90 előadás* anyagi és időbeli követelményéhez. Szóval nem könnyű. De példát vehetünk a független színháziakról. Akiknek szintén alig jut pénz, gyakran azt is késve kapják meg (akárcsak mi), mégis rendületlenül dolgoznak, erős potenciált jelentenek és magas színvonalú teljesítményeket produkáltak az évadban – mint azt a kritikusdíj szavazataiból is kiolvashattam.

*Nekem 197 volt ebben az évadban.

vissza a lap tetejére

27. szombat

     Cikket kéne befejezni máááááááár…

     Mai:

     Illyés Gyula írja A puszták népében – kedves férjem ajánlja elolvasásra ezt a könyvet mindenkinek, aki ma követendő társadalmi mintát lát a Horthy-rendszerben –, hogy aki a pusztán olvasni tudott, az írt is. Minden falu zsellérsorán akadt pár költő. Hírköltőnek nevezték magukat, és apró papírdarabokra róttak négy-nyolc soros verseket, aktuális eseményekről. Tóth Pál művét hozom (bulvárrovat):

    Egy nagyberki kupec a köszörűt hajtotta

     Szomszéd barátja a baltát rátartotta

     Mikor már éles volt, a kupecbe vágta

     Mert a feleségét ölelkezve látta

     Piros vér fröcsögött a köszörűkőre

     Mindenki vigyázzon a nagy szerelemre.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

     Semmi olyat nem tudok írni ma, ami másnak is érdekes. Kiszaladtam póréhagymáért a Vitamintanyára, előtte felkaptam magamra azt a nagyon színes, nagyon mintás rucimat, amit ezer éve vettem a Petőfi Sándor utcában egy rég megszűnt boltban, és velem volt Párizsban 1995-ben, amikor is fél esztendeig ott lakoztunk. Erre a ruhaottlétre azért emlékszem pontosan, mert nem ritkán fogadtunk Párizsban szállóvendégeket, nyáron például a nyíregyházi Venyige Alexék jártak arra családostul, miután néhány hónapot egy francia városban töltöttek, és átutazóban nálunk éjszakáztak egyet-kettőt. Amikor jöttek épp hozzánk, én nem sokkal előttük értem haza. Mondták, hogy a metrótól erre sétáltukban láttak egy nőt háttal, nagyon színes, nagyon mintás ruhában. Elismeréssel nézték, és Alex felesége meg is jegyezte a férjének: azért ezek a francia nők tudnak öltözködni! Tíz perccel később, amikor az előszobánkban szemtől szembe kerültünk, akkor derült ki, hogy pont én vagyok a tudós francia nő.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

     Az egész Londonban egy zavarbaejtő dolog volt, de az nagyon. Hogy a szálloda svédasztalos reggelijénél minden nap kitettek a pultra egy-egy lavórnyi hámozott narancsot és grépfrútot. Nem úgy hámozottat, hogy leszedték a héját, hanem minden gerezd meg volt tisztítva a hártyájától, szélétől. Ilyet gép, attól tartok, nem csinál. Ezt kézzel, késsel lehet így kiprapre kipreparálni, esetlegesen, ez látszott is, mert ritkán maradtak épek, egészek a gerezdek. Iszonyú munka. Babra és végeláthatatlan. Nem is tudtam másképp elképzelni, mint hogy valahol a konyha hátuljában kiskorú kínai vagy indiai vendégmunkások görnyednek tálak fölött és pucolják a gyümölcsöt. Ez annyira elborzasztott, hogy nem is igen vettem a narancsból és grépfrútból. Ha nem fogy olyan nagyon, akkor hátha nem vernek rájuk ostorral, hogy gyerünk már, gyerünk.

     Mai:

     STÁTUSOM

 

     Érzelmiségi.

     Világegyetemi hall-

     gató. Szómíves.

 

Fodor Ákos. Én is.

vissza a lap tetejére

30. kedd

    

vissza a lap tetejére

31. szerda

     Mondta valaki a vasárnapi posztra, örüljek, hogy 18 évvel ezelőtti ruhám még rám jön. Mondjuk örülök is. Tudom fokozni egyébként, mert van olyan nyári ruhám, amelyik több mint harmincéves, és néha azt is felveszem. Épp a napokban küldtem el fényképen megmutatni Takács Katinak, mert rajta is volt ugyanilyen ruha (csak más színben) az 1980-ban készült Ballagás című filmben.

     Barátnőm van itt pár napot, azért is nem kotlok a számítógépen.

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

 

 

 

*