Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

IRÁNY A WWW.STUBERANDREA.HU!

2013. december

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

         

 

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

         

 

1. vasárnap

     Kétféle naplónemírás van, az egyik az elfoglaltságokból kifolyólagos, a másik, amikor rémesen ráunok magamra meg a témáimra. De ez utóbbi esetben noszogatások szoktak felém irányulni többfelől, ami mégiscsak felhő a naplónemírás egén.

     A héten az volt, ami szokott: voltam iskolás, szerkesztő, és voltam vendégfogadó is. (A velem élő fiúk pedig pláne kedves vendégfogadók voltak.) Láttam előadásokat határon innenieket és túliakat. Tegnap este bizonyos értelemben megrázó felismerésben volt részem a Bubik István diákbérlet 2. előadásán a Nemzetiben, a Johanna a máglyán láttán. Hogy ugyanis engem, nem istenes és nem EU-ellenes lévén, repertoárilag kirekesztésben fog részesíteni ez a színház. (És akkor ebbe a gyakran hangoztatott kritikusellenességet még bele sem kalkuláltam. Pedig nem kizárt, hogy a köpő szörny-fejű kóristák valamelyike a kritikuscéhet szimbolizálta. Bár ezt az igazgató nem említette még az interjúiban, amelyekben pedig gondosan előre el szokta magyarázni a rendezései üzenetét.)

     De nem, nem ezt akartam mondani, hanem hogy ha az elmúlt hét színházaiból ki kellene emelnem valamit, az okvetlenül az a katartikus pillanat (pillanatnak nevezem, mert megállt ott az idő, de persze percek), amikor a Katonában az Illaberek előadásában – amely bemutatónak nem egy jelenetét tudnám lelkesen taglani – szóval amikor Varga Zétény kisfiú elmondta Kiss Judit Ágnes Szó című versét. Úgy mondta, mint egy felnőtt. Nem mint egy felnőtt színész, hanem mint egy felnőtt gondolkodó, esetleg író. Mintha elmélkedne előttünk, el-elnyelve egy-egy sort, s mint aki már eljutott a gondolatmenet végéig. Készen áll benne a vers. Akár egy felkiáltójel. Amikor befejezte, a közönségből rohamszerűen tört ki a taps. (Jó. Belőlem legalábbis, mindenképpen.)

vissza a lap tetejére

2. hétfő

     Ha az ember nem teljesen tompa – de van úgy, hogy épp teljesen tompa –, akkor szinte minden színházi előadástól kaphat valamit. Tegnap Az ember komédiáját láttam, Sziveri János verseiből, Táborosi Margaréta rendezésében, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház előadásában. Fel-felsejlett benne minden jó, a költőé is, a színházi alkotóké is. Két megragadó mozdulatot vettem. Mészáros Gábor ahogy hozzáért a kabátja reverjéhez. Béres Márta ahogy lelassítva tapsolt. És még az előadás vége. Szép és erős volt a befejezés, a finálé meg az utolsó jelenet.

     Mai: mégse Sziveri, hanem Márai, már egy ideje akart ide szólni, a Hallgatni akartamból: 

     Amikor ezt leírom, az egyetlen hivatalos papír, amelyet tárcámban őrzök, nevem után ezt a megjelölést tünteti fel: apolite, tehát hontalan vagyok. És mind ez a veszteség valahogy nem fájt olyan érthetetlenül, mint amikor a gyereket sírba fektettem, vagy talán éppen azért nem fájt, mert ennek a fájdalomnak emléke mindent, ami aztán következett, sterilizált. Az elkövetkező években éreztem indulatot, felháborodást, megrettenést, részvétet, de nem éreztem lelki fájdalmat. Minden, ami a harctereken történt, és minden, amit az emberek a harcterek mögött egymás ellen elkövettek, ördögi volt vagy emberi volt, de mindenképpen logikus volt. Egy gyermek halála soha nem „logikus”. Ezt ma sem „értem”.

vissza a lap tetejére

3. kedd

    

     Horváth Péter nosztalgikus Csaó bambínója a kassaiaktól a József Attila Színházban, Léner András rendezésében. Hát nem dobott fel. Suta, túlmozgásos díszlet, zötyögős tempó, és mindig volt valaki, aki hamisan énekelt. Azon tűnődtem, hogy amikor a Léner András apukája bő húsz éve megrendezte e mű ősbemutatóját itt Angyalföldön, akkor a nézők még valamelyest tudtak oroszul. Az alapszavakat, vagy a történelmileg kiemelteket legalább. Akkoriban még lehetett oroszul (és angolul! – hhah) beszélő szovjet katonát hosszú jelenetekben szerepeltetni. Ma meg nem, hiába.

     Az előadásban minden az volt, ami, ehhez képest erősen fennakadtam három apróságon. Hosszan gondolkodtam, hogy én értelmezem félre vagy a színrevivők ezt a három dolgot. A körömcipőt, a macskanyelvet és a sarokházat. Hogy ugyanis a mamaszereplő a narrátor szerint csinosan, kalapban, körömcipőben állva az utcán, kiabált fel a nagymamához. És a színésznő valóban hatvanas évekbeli csinosban mutatkozott: mintás ruciban, kalapban, magas sarkú piros cipőben, amelynek az orra vége nyitott volt. Kilátszott a nagylábujja. Pedig a körömcipőnek nem azért körömcipő a neve, mintha körmöt villantana. A jelmezbálra macskanyelvnek öltözött lány pedig a csoko-csokoládé dalt énekelte: „benne finom mogyoró”. Ami nincs a macskanyelvben. A sarokházat és triple secet presszóban rendelte a nagymama, a pincér meg kihozott valami csupasz, barna, csokitortának látszó kelléket. Miközben a sarokház az, ami nem is látszik a tejszínhabtól. (Én visszavitettem volna a pincérrel.)

     Hazafelé a metrón azt a hozzávetőleges megoldást találtam a problémáimra, hogy talán a mamaszínésznő véletlenül belerúgott a habszifonba, ettől kilyukadt a cipője orra és tönkrement a habszifon. És ha a macskanyelvlány megelőző jelleggel megevett egy csomó mogyorót? Na ugye.

* Lassan már nem tudok több halottat befogadni.

vissza a lap tetejére

4. szerda

     Kőszegi Ákossal vettem fel Ahol hely van rádióműsort tegnap. Pályakezdő színész volt Szegeden, amikor megismerkedtünk a nyolcvanas évek közepén. Kétszer-háromszor találkoztunk interjúilag az azóta eltelt évtizedekben. Jó beszélgetés volt, csak aztán válságba döntött. Mivel a végefelé feltettem egy kérdést, amely a magánéletével volt kapcsolatos, ilyenformán egyáltalán nem tartozik ránk, színháznézőkre. Válaszolt gondolkodón és elgondolkodtatón. Tulajdonképpen szép, emberi percek voltak ezek, és nem is ellenezte, hogy maradjon. De utólag mégis zavart, hogy szerintem helytelenül viselkedtem, ezért ennek a résznek kivágás útjáni odaveszés lesz a sorsa.

     Este a Szabadkai Kosztolányi Színház Pass-port-trilógiájának egyik része. Voltak ők már ennél jobbnak, és lehetnek is – hiszen vár még rám két rész. Volt már, hogy húsbavágó témát – esetünkben azt, hogy nem könnyű különböző nemzetiségeknek együtt élni (megjegyzem, egy nemzetiségen belüli emberek csoportjainak sem könnyű /nálunk/) – ihletettebben, eredetibben, áttételesebben, költőiebben sikerült feldolgozniuk. De nem vagyok panaszos. (Ha jobban belegondolok, nekem Béres Márta esztétikai élményként is kitölt egy ilyen 60-70 perces előadást.)

     Mai:

     Azért Sziveri is. (Az Új ismeretlenekből):

A part a víznek, partnak a fák a

martaléka. Zúzza tárgyait a tér

és a teret a tárgyak.

Hol abbahagyni? Hol abbahagyni?

vissza a lap tetejére

5. csütörtök

     Volt egy stati(szti)kus jelenet a Kosztolányi Színház Maga az ördög-előadásában (Pass-port trilógia 2. rész), sok-sok interjú nyomán, amelyet az előadás alkotói készítettek. A kivetítőn azokat a jellemző szavakat, jelzőket mutatták – a gyakoriságuk szerint egyre nagyobb betűméretben –, amelyeket egymásról mondtak a népek. A magyarországi magyarok a szerbekről és a vajdasági magyarokról, a szerbek a vajdasági magyarokról és a magyarországiakról és így tovább. A legnegatívabb szavak akkor hatalmasodtak el a vásznon, amikor a vajdasági magyarok a magyarországiakról beszéltek. Ezt aztán kvázi tévé-show-interjú formájában is kifejezték a játszók (az előadás többször is ugyanazt mondta többféleképpen), és szerepe szerint Mezei Kinga mikrofonba susogta, miért nem szeretik ők a magyarországi magyarokat. Ekkor rögtön az jutott eszembe, hogy az ő kisfia vajon hová sorolandó.

     Én személy szerint egyébként ha akarnék, sem tudnék csatlakozni semmiféle ilyesfajta minősítéshez. Speciálisak és korlátozottak a tapasztalataim. Határon túliakat kizárólag színházi embereket ismerek. Színházi alkotókat és színházi újságírókat. És hajszálra pontosan ugyanúgy vagyok velük, mint a határon belüli színházi emberekkel. Jónak tartom őket a szakmájukban vagy kevésbé jónak. Szimpatikusnak találom őket vagy nem annyira. Ebből falat nem lehet felhúzni, se betűméretet.

vissza a lap tetejére

6. péntek

     Két szeminárium között elszaladtam a bátyám könyvbemutatójára. Kicsit bolyongtam a könyvesházban, keresve az eseményt, de gondoltam, hogy ahol magas, izmos, jóarcú pasasok vannak, ott lesz.

     Felvettem jövő heti rádióműsort Horváth Zsuzsával, akit én megrögzötten Ilmának képzelek. Életre szóló Ilmának látom, lehetett volna a színpadon 20 éves Ilma, 40 éves Ilma, 60 éves Ilma. (Nem játszotta soha a Csongor és Tündének ezt a szerepét.)

     Pintér Béla és társulata 15 éves. Úgy emlékszem egyébként, hogy Szervét Tibortól hallottam először Pintér Béláról. Interjút csináltunk a Vasárnapi Híreknek 1997 végén. Az erkélyén ültünk, beszélgettünk, és említette, hogy látta Pintér Béláékat, és milyen jók. Bár ez így több mint 15 év. Nem tudom. Azt tudom, hogy amikor én először láttam őket – 1998-ban vagy ’99-ben? – csak találgattam, konkrétan melyik lehet közülük a Pintér Béla.

     A jubileumi előadás-sorozatuk kiváló alkalom, hogy újra megnézzem néhány régebbi produkciójukat – gondoltam. Tegnap a Kórház – Bakonyt. Ó, de jó is korai Pintér Bélát látni! Olyat, ami még nem egészen olyan, de már sok minden felsejlik benne. (Régebben meseszerűbbek voltak a történetei.) Egy jelenet eszembe jutott menet közben, hogy az itt lesz (nagyon szerettem már annak idején is), amikor a betyárfiúk és a csendőrfiúk zsandárfiúk rugdosódás jelleggel néptáncpárbajt vívnak egymással. Thuróczy Szabolcs milyen gyönyörűen szenvedelmes fejjel ropta tegnap! Szívesen láttam viszont Nagy-Abonyi Saroltát és Csatári Évát is alkalmilag, akik a Gyévuska meg a Parasztopera óta már nincsenek benne Pintér-bemutatókban.

     A darabból arra emlékeztem épp, ami a címe. Hogy kórház. És Bakony, betyárokkal. Avval tegnap este szembesültem, hogy ez az előadás a bűntudatról szól, amelyet a felnőtt, dolgozó gyermek a szülője halálakor érez.

vissza a lap tetejére

7. szombat

     Elmesélem, Szilágyi tanár úr információi alapján, hogy mi volt a börtönben, amikor Kazinczy Ferenc a magyar jakobinusok perének elítéltjeként Munkácson ült. Bizonyos Andreas Riedelé volt a szomszédos zárka, majd a Ruzicska nevű rab következett. Rendes börtönszokás szerint kopogtattak egymásnak a falon. Latin nyelven kopogtattak, hogy az őrök ne értsék. (Gondolták is biztos az őrök, hogy talán nem is a foglyok ezek, hanem a karbantartó brigád.) Alaphangon a szisztéma az, hogy ahányadik betű az ábécében, annyi kopogtatás. De ez így elég strapás. A latinban nem ritka p betű például 15 kop. Úgyhogy Riedel, aki matematikus volt, hamar bevezetett egy egyszerűsített verziót, amelyben 8 koppantással bármelyik betűhöz el lehetett jutni. Így kopogtattak reggeltől estig, más dolguk nem lévén. (Könyvet azt kaptak, papírt és írószerszámot viszont nem.) Riedel latin elégiákat költött és átkopogta Ruzicskának, aki megtanulta és fejben vitte ki a verseket, amikor kiszabadult, s első dolga volt lejegyezni mindet. Nem sokkal később kihallgatásért folyamodott I. Ferenchez, s miután elnyerte, az uralkodó elé állva kegyelmet kért Riedel számára. Kéréséhez csatolta Riedelnek a börtönben született elégiáit. I. Ferenc azonban nem adott kegyelmet. Riedel volt a matektanárja kisherceg korában. Lehet, hogy pikkelt rá.

     Hát idáig tudom a történetet. De úgy gondolom, a királyt az külön felháboríthatta, hogy a papír- és tolltilalom ellenére verseket írogatnak a börtöneiben. Vizsgálatot rendelt el, miként fordulhat ez elő. És miután kiderült: a rabok nem írnak, hanem kopognak, csak azt tudom elképzelni, hogy lebontatta a börtönfalakat. Na így kopogtassanak a gazemberek, ha tudnak.

vissza a lap tetejére

8. vasárnap

     Vannak olyan emberek – főleg munkahelyen gyakoriak –, akik mindent elmesélnek, amit csinálnak. Elkezdik mondani kábé onnan, hogy „7-kor keltem, kimentem a konyhába,” satöbbi. Türelmesen hallgatok ilyenkor, mert azt hiszem, hogy majd kifut valahová az elbeszélés, lesz teteje vagy veleje, vagy mondandója, vagy poénja. De nem lesz semmi, és én titkon nem értem, hogy minek kellett mindezt előadni. Kicsit így éreztem magam tegnap a Budapest Bábszínházban a Boribon és Annapanni előadásán. Ennek nyilván az az alapvető oka, hogy elmúltam 3-4 éves. Márpedig a mű a 3-4 évesek élettapasztalatára alapoz. Arra ismerteti rá a gyerekeket, amit megéltek már, pl. hogy a felnőttnek nincs ideje játszani. Vagy: ha a gyerek belázasodik, ágyban kell maradnia. Vagy: van olyan, hogy ünnep. Ilyen egyszerű esetek. Mindez egy aggasztóan vékony karú-lábú Annapannival (Mórocz Adrienn) és egy mérsékelten szeretnivaló Boribon mackóval (Bercsényi Péter), valamint az elkerülhetetlen zenével, tánccal. (Minthogy Boribont és Annapannit Marék Veronika költötte még az ötvenes évek végén – és azóta is –, voltaképp megismerhettem volna őket 3-4 évesen, de nem emlékszem, hogy ez megtörtént volna. Kései találkozás, írta a Spiritusz és a kritikusdíj gyerekelőadás kategóriája.)

     Este Nyíregyházán a János király, Keresztes Attila rendezésében. Csalódás. Csak a forma, csak a keret markáns. Fekete és vörös, sok vér, némi grand guignolos beütés. A darab szellemessége, ügyessége, nyelvi ereje nem érződik. A színészek mind egy síkon, egy dimenzióban mozognak. Hiányzik nekem a… mi is. A lendület? A mélység? A játékosság? A színesség? Ez a négy mindenképpen. Fájlalom, hogy a Fattyút játszó Illyés Ákos arcából alig valamit látni. Vérben forog, nem a szeme, hanem az egész feje. Tekintet, rezdülés, mimika elvész a sok festék alatt. Viszont: Bárány Frici bácsi mint rosszat sejtő, tekintélyes angers-i polgár! És még a Lipótot adó Nagyidai Gergő. Ő úgy hat, mint aki tudna mit kezdeni evvel a dologgal. De ez már odavan.

vissza a lap tetejére

9. hétfő

     Havas vadaspark hidegben, szikrázó napsütésben – legjobb dolog. Itt Nyíregyházán mindig a jegesmedvénél kezdem, és nála is fejezem be. Most egyedül volt, megsárgult szőrű, sáros és szomorú. Hiába próbáltam felvidítani. Laci elefánt – régi kedves ismerősünk – köszöni, jól van. Némelyik állatot elsőre nem tudtam megkülönböztetni a kopasz fától. Ezt például. Vagy ezt. Egy zsiráf szemmel tartott engem a fenti hídon, nem akarok-e beleenni a magaslati szénájukba. A páviánok nem vették jó néven az érdeklődésemet a két kicsi kölykük iránt. Rikoltva figyelmezették egymást, hogy itt van egy valaki, nem tudni, mit akar. Farkasszemet néztem egy gorillával.

     Amikor ebédelni indultam (este hatkor), épp Csepregi Évát énekelt Mészáros Árpád Zsolt a Kossuth téren.

     Most elmegyek Kolozsvárra, onnan Székelyudvarhelyre. Hogy a napokban lesz-e módom felkapaszkodni a világhálóra, nem tudom. Visszajövök és visszajövök. Vagy előbb.

vissza a lap tetejére

10. kedd

     A POSZT-válogatókkal fuzionáltam, úgy jöttünk most erre a színháznéző túrára. Ahogy a hegyeken hajtottunk át, igyekeztem havasi havasokat fényképezni anyukám emlékére. Mert amikor a gyerekek kicsik voltak és ország-várost játszottunk, anyukám egyszer H betűvel ezt írta be hegynek, hogy Havasi havasok. Mondtuk, hogy ilyen nincsen, de ő csak kerekítette a szemét és bizonygatta, hogy igenis van Havasi havasok, Erdélyben.

     A Sport hotelben szállunk most is, akárcsak hat éve, amikor Interferenciák fesztiválon jártam itt. Egy hosszú park fekszik a szálloda és a színház között. Ahogy baktattam a latyakos sétányon, rögtön eszembe ötlött: pont itt ismertem fel annak idején, hogy a fekete csizmám olyannyira nem vízálló, hogy direkt beázik. És még mindig ugyanaz a fekete csizmám van. Evőhelyet kerestem, végigmenve egy hosszú fényes utcán, és az volt a felületes benyomásom, hogy az összes evőhely bezárt és mindnek patika nyílt a helyén. Végül mégis találtam egy szerény igényű, kedves személyzetű étkezdét, ahol szólt a rádió és Nadia Comanecit emlegették benne. El is várom egyébként, hogy ha rádiót hallok itt, akkor Nadia Comanecit emlegessék, aki kedves ifjúkori tévénézői emlékem, és ha róla van szó, azt legalább értem. (A nevét. Mármint ha jól értettem.)

     Este a Csipke, Máté Angi regényéből, Mezei Kinga rendezésében. Kicsit mache, kicsit túlbiztosított – úgy értem, pl. ha a színész a kezeivel árnyjátékként madarat mutat, akkor minek oda még kivetíteni egy galamb képét is? –, de szép, hangulatos produkció. Mezei Kingától ilyen költőiséget legutóbb talán a Via Itáliánál láttam. Jók, szeretnivalóak a színészek. Györgyjakab Enikőben egyszerre a kislányság és a koravénség. Albert Csilla bólintásai. Bodolai Balázs „szervusz”-jai. Váta Loránd túlzásai a részeg magánszámokban. Keresztes Samu ezerszínű „naaa”-jai. A játékosság szabadsága fénylett fel az előadásban.

vissza a lap tetejére

11. szerda

     Eljövet Kolozsvárról egyre hegyesebb és havasabb lett minden. (Bár ez itt, a tordai hasadéknál még nem látszott.) Keresztül a Hargitán, a Kis-Küküllő völgyében – lehet, hogy földrajzilag nem korrekt a leírásom, de annyira jók ezek a nevek! –, a Parajd nevű község előtt vasúti sín szelte át az országutat. Épp jött a vonat, megállt, leugrott róla egy mellényes ember, letekerte a sorompót, áthaladt a vonat, majd megállt megint, megvárta, míg az emberük felhajtja a sorompót, visszakapaszkodik a vonatra, aztán hajrá.

     Székelyudvarhely magasan van, dombos és hó takarja. Havasak a járdák, az úttestek, mégsem áll meg az élet, tudomásul van véve, senki nem látszik foglalkozni evvel. Odakint éles, hideg, hegyi a levegő, idebent, a panziószobámban kicsit dohos, de a wifi, ami van, nekem több doht (dohot?) is megérne.

     A Tomcsa Sándor Színház négyszeres társbérletben lakik: művház, filharmónia, táncegyüttes és színház. Közel 450 fős hodály nagyteremben játsszák Adorján Viktor A lovasok című darabját, amely díjat nyert tavaly a drámapályázatukon. Ezt otthon aligha lehetne bárhol is bemutatni. (Illetve...) Szimbolikus-létfilozofikus-patetikus zenétlen szódrámát adni teltháznyi diák előtt?! (Gimnazisták. Jóarcúak, jólöltözöttek és felszabadult, jó közönség.) Még a művet el kell olvasnom, hogy pontosabban lássam, mi is volt ez. De az átütött, hogy az alkotók – Hatházi András mint rendező és a társulat – hittel, mondani akarósan és kreatívan dolgoztak vele.

     Még akkor egyet ide, egyet oda:

     1.) a. Remélem, most már hamarosan kimegy majd a divatból a díszletre filmet vetítés mint színházi eszköz. Én már unom.

     1.) b. Nagy Csongor Zsolt végtelenül helyes volt mint a nézőtérről felhívott, váratlanul szerepeltetett játszó. Annyira élethűen nevetgélt zavartan, szinte el is lehetett hinni neki, hogy rokonszenves civil.

vissza a lap tetejére

12. csütörtök

     A panziókörnyék legmagasabb pontján egy katolikus templomot láttam, felmásztam oda. Mellette temető, amelyben megdöbbentően sok az élő. Nem úgy, hogy látogató, hanem hogy kábé minden öt-hatodik síremlék üres, nem fekszik alatta senki. A sírkövön „Itt nyugszik” felirat, aztán a házaspár neve. 1930-as, 1940-es években született emberek, a kötőjel után, a halálozási év helyén egyelőre ennyi: 20. Sírkövön szerepelni, ez elborzaszt még a halállal kalkulálva is, nem hogy így, előzetesben.

     Leveseztem itt minden nap, szeretem az itteni vastag, savanyú leveseket. Errefelé másként teszik bele a sárgarépát, mint nálunk: reszelik, amitől színre és ízre nézve is dominánsabb a levesben. Hoznak hozzá tejfölt, amely olyan minőségű, hogy önmagában is csemege. (Vagy majdhogynem tejszínként.)

     Este stúdió-előadás – ami ugyanazt a termet jelenti, mint előző este, csak ezúttal a színpadon ülünk –, Fekete tej. Tehetséges ember csinálta, az látszik a produkción. (Barabás Árpád rendezte.) De jó darabig zavart engem, hogy szerepek élvező színészi kiaknázását látom, s nem érzem az ábrázolásmódban a fogékonyságot a hősök végtelen nyomorúságára, a megérintettséget. Ahogy aztán a második részben Bekő Fóri Zenkő teljességgel letisztította Sura figuráját, az enyhítette a hiányérzetemet.

     Na indulás. Annamarink közben hazaérkezett.

vissza a lap tetejére

13. péntek

     Hazafelé: őzek a havas mezőn. Magazin mixt – vegyesbolt. Egy férfi meg egy gyerek disznót perzselnek az országút mellett.

     Esti kitérő Miskolcra: a Woyzeck Béres Attila rendezésében. Úgy indul, hogy Görög László futógépen fut már jó ideje. Amikor ülünk le a nézőtéren, hallani a lépteinek zaját, csak még nem látjuk őt a plexi függönysávoktól. (Ipari termelés jellegű a környezet.) Fut Görög monotonon a gépen, mikrofon nyúlik be a szája elé, az Apokrifet mondja halkan, magának. Ez a kép többször visszatér: fut, izzad, Pilinszky-verseket mond befelé. A fizikai erőkifejtés és a különös hangi világ jól megágyaz az előadásnak. Nyersen kijön belőle a fájdalom. Eléggé hatásos, eléggé erőteljes produkció. (Most a részleteket, amelyek ennél azért vegyesebb benyomást keltettek bennem, talán hagyjuk.)

     Persze ha Woyzeck, akkor nekem Bogdán Zsolt. (Bár nem akarom mindig emlegetni. Illetve de, akarom.) Görög László mindenképpen meglepő kicsit, amennyiben nagyjából úgy él ő bennem, mint egy kedves, puha fiú. Erre itt most egyszercsak szálkás, szikár pasas. Megragadóak a gyötrelmek az arcán. Marie piros ruhában, piros babakocsival összenőve: Simkó Katalin. Rebbenékeny, finom jelenség – szeretem az ilyet –, ellenpontozóan markáns hanggal.

     Megjegyzem, amióta írtam itt a minap, hogy unom a díszletre vetítést, azóta két előadást láttam, mindkettő alkalmazta.

     Annamarink alig valamicske időre jött haza, mivel elnyert egy három hónapos floridai ösztöndíjat, és még decemberben el is kezdődik. A Tampa nevű város egyetemén fogja tanulmányozni a felnőttoktatásnak azon formáit, amelyeket a leuveni egyetemen igyekezett meghonosítani. (Egyre kijjebb vándorlás.) Legalább Illaberek-nézési lehetőség beleesne az itthonlétébe – szerettem volna kiutalni neki –, de az sem.

vissza a lap tetejére

14. szombat

     Ez a floridai Tampa a tengeri tehenek, a lamantinok városa. Rendjén is van tehát, hogy Annamarink, aki kiskorában nagy rokonszenvvel viseltetett a tehenek iránt, most majd állhat ott is, álmélkodva, boldogan mutogatva, hogy „Tehenke!” Ráadásul – minden bizonnyal az ő kedvéért Salvador Dalí múzeumot is alapítottak ott.*

     Járnak egyébként bálnák is azoknál a partoknál tavaszonta, borjújukkal együtt. Ezért aztán nem is indítanak bálnanéző hajókat – gyermeke társaságában a bálna ideges tud lenni –, hanem magaslati helyekről figyelik és számlálják őket. Erre a munkára önkénteseket is felvesznek… Mmmmmmm…

     Mai:

     Utazásom közben elolvastam a bátyám interjúkönyvét a barcelonai vízilabdás világbajnoki győzelemről. Nagyon helyesek ezek a palik. Madaras Norbert arról, hogy az eredményhirdetés után levette az aranyérmét és Benedek Tibor nyakába akasztotta:

     Ha valaki azt mondaná, hogy nem tarthatom meg az érmet, valakinek oda kell adnom, akkor egyértelmű, hogy az Tibi lenne. Ő aztán nagyon megérdemli ezt. Eddig kapott mindig, most nem. A többiek nevében nem beszélhetek, nem mondhatom, hogy mindenkinél többet tett ezért az éremért, de nálam biztosan többet tett.

*Közben Annamari levest főz épp, és azt mondja, ahányszor itthon van és a mozsarat akarja használni a fűszerekhez, mindig azt tapasztalja, hogy a mozsárban egyre többen laknak.

vissza a lap tetejére

15. vasárnap

     Dunaújvárosban A padlás, Kuthy Ágnes rendezésében. Megírom majd a Spirinek, úgyhogy most csak úgy belecsapok. A cikk eleje az lesz: minthogy 1988-ban mutatta be a darabot a Vígszínház – és mint tudjuk, azóta is játssza, meg játszotta másik száz színház azóta –, épp itt volt az ideje, hogy valaki megpróbálja kicsit máshogy látni és láttatni (legalább külsőségeiben).

     A közepében az lesz, hogy jó ötlet volt Kútvölgyi Erzsébetet hívni Mamókának. A Rádióst játszó Gulyás Hermann Sándort régóta kedvelem, anno pályakezdő díjat adtunk neki a Vidoron. Tisztességgel megküzd az énekléssel. (Míg mások, néhányan, egyszerűen hamisak. Hangilag voltaképp csak Lapis Erika tekinthető predesztináltnak, a Kölyök szerepére, csak elég nehéz lehetett mellé méretes Meglökőt találni.) Szóval azt akartam mondani Gulyás Hermann Sándorról, régóta bennem volt, hogy emlékeztet valakire, csak nem tudtam, kire. De tegnap beugrott: a fiatal (a Hair-beli) Trate Williamst idézi a nevetésével.

     A vége (a végem) az, amikor a Rádióüzenetek számban az emlékek bolygójáról jövő jelet próbálja befogni Robinson – aki ma már értelemszerűen nem akkora, félszobányi helyet betöltő számítógép, mint az 1988-as mintadarab – és Cassiopeia irányából jön jelzés. Ezt most meghallottam és abban a pillanatban összekötődött bennem avval, hogy a Cassiopeia csillagkép egyik csillaga Kaszás Attiláról van elnevezve. Vagyis lett itt egy frappáns, finom, szemérmes, gyengéd, szűkkörű hommage ŕ Kaszás Attila, ami olyannyira nem idegen a műtől, hogy szinte a lényege.

vissza a lap tetejére

16. hétfő

     Stuber Andrea naplója

1973. december 22. szombat

     Ma végre felkeltem, már halálosan untam különben a fekvést és az egész betegeskedést. Milyen szívesen bementem volna a suliba. Még a föci ötösöm is feláldoztam volna. Ma délelőtt már volt szünidei matiné a tévében. Holnap már ki is mehetek a lakásból, délelőtt elmegyek ajándékot venni, délután pedig… ki szeretnék menni a Jégre, de az a sanda gyanúm, hogy Apu nem fog elengedni. Valahogy úgy kellene intézni, hogy Anyutól kelljen elkéretkeznem.

     Ma délután belakkoztam a körmömet. Igen, BELAKKOZTAM A KÖRMÖMET! Anyu engedélyével. Apu a múltkor megtiltotta, de nem érdekel. Eddig még nem vette észre, de ha észre is veszi, nem tehet semmit, mert nincs itthon lemosó. És igenis szünetben lakkozni fogom a körmömet. Csillogó narancssárgával van bekenve. Nem tetszik a színe, de nincs más itthon.

vissza a lap tetejére

17. kedd

     Annyira szívesen újranéztem volna a születésnapi ünnepségsorozat kapcsán az összes Pintér Bélát! De sajnos kell menni máshová is színházba, így csak szúrópróbaszerű a találkozásom egy régi produkcióval (Kórház – Bakony), egy középsőssel (Árva csillag) meg egy újabbal, jövő héten. De legalább a családomat is kiművelem, tegnap Annamarit is vittük, élvezték.

     Az Árva csillagot annak idején is szerettem, 2007-ben, és ahogy most néztem, felidéződött az akkori, enyhén bizonytalan nézői érzésem is, miszerint: komolyan lehet venni ezeket az embereket evvel a színházzal?! Most szemrevételezhettem a múlt hétről e hétre, mennyit fejlődött színészileg Csatári Éva, akire – mint látom – szavaztam is akkor a kritikusdíjban. Bárdos Andrea alakítását is megvettem, akit sosem láttam máskor, előtte sem, azóta sem, így azt sem tudhattam, hogy az akcentusa természetes, nem színészi eszköz. (Írt egyszer később, amikor itthon járt valamilyen produkciójával, de sajnos pont nem tudtam megnézni.) Pintér Béla, megkockáztatom, az Árva csillagban a legsármosabb, FBI-ügynökként. No és Thuróczy Szabolcs, aki ebben is felülmúlhatatlan, pláne deréktól lefelé. Ahogy áll, szétvetett lábakkal, a nem egészséges széklet színű nadrágjában…

     Utána Kritikus Óra is volt, Herczog Noémi kolléga kérdezte Pintér Bélát, aki rutinosan és készségesen válaszolgatott. Milyen érdekes, hogy ennek az embernek, aki egyébként nem hat könnyednek, ilyen laza, áradó, gazdag humora van, mint ami a darabjaiban burjánzik.

     A butácska nézők képviseletében feltettem egy kérdést, tisztázandó az előadás végét. De ezt kizárólag azért mertem megcselekedni, mert tudtam, hogy a 7 óra 7 portálon nem valamely ottani, lekezelő vagy beszólogatós kolléga fog tudósítani a KO-ról, hanem történetesen én.

vissza a lap tetejére

18. szerda

     – És hát akkor jött az a bizonyos vég. Ennél elegánsabban vízbe ugrani ruhás embert nem nagyon lehetett még látni. Nagyon sokat néztem azt a képet. Ez egy fizikai műveletsor, de közben olyan mély mögöttes tartalmat látok bele. Elegánsan, kitárt karral, széles mosollyal beleesni, szinte már légiesen a vízbe… Nem hiszem el, hogy eltervezted, hogy ha nyertek, hogyan fogsz beugrani a vízbe. Még akár másfél perccel a vége előtt sem. Ez hogy lett ilyen??

     – Ezt még nem mondta senki, nagyon csodálkozom, hogy így látod. De azt kell, hogy mondjam, hogy éppen most meséltem el Panninak a következőt. Sydneyben, a döntő negyedik negyedében nagyon vezettünk, kijöttem a vízből, már nem is mentem vissza, megvolt a meccs, vezettünk hat góllal. Üldögéltem ott a kispadon és pontosan ugyanezt éreztem. Amikor ott beugrottam a vízbe, arra gondoltam, hogy innentől kezdve ezt már nem veheti el senki, akármi történik velem játékosként – már nem lehet baj. Ugyanez volt bennem most edzőként, az, hogy bármilyen rossz időszak jön esetleg, én ezt megcsináltam! Szerintem ez látható a képen, mert ha megnézed a sydneyi beugrásomat ábrázoló fotót, pontosan ugyanilyen a fejem a 13 évvel ezelőtti képen…

(Stuber Sándor: Barcelona kulisszatitkai)

vissza a lap tetejére

19. csütörtök

     Sorozatnézés zajlik Nyíregyházán. Elsőnek az Énekes madár, amelyet Koltai M. Gábor rendezett, a legkevésbé sem gyerekelőadásnak. Tehát enyhén kínos, hogy a nézőtér tele van öt-hatodikosokkal, akik jól viselkednek ugyan, de nem helyénvaló ez a találkozó. Nem mondható méltányosnak sem az iskolásokkal, sem a színészekkel, sem velünk, csapatos kritikusokkal szemben. Az első részt elég hökkenten nézem. Határozottan úgy érzem, hogy az elszékelycsabásítás nem megoldás Tamási Áronra. A hosszabb második rész eleinte átmegy valamiféle mezőségi thrillerbe, majd általánosabb érvényű savanyú dráma lesz négy megkeseredett, klimaxos emberről, és a Csillag vagy fecskébe fut ki végül.

     Énszerintem nem kellene, hogy egy darab négy ugyanolyan hősről szóljon. És ha már két férfi, két nő, akkor legalább szólna a nőkről! Hiszen a státusz és a perspektíva sem vehető egy kalap alá két-két negyvenes agglegény és vénlány esetében. És akkor még Tamásit meg sem próbáltam számon kérni az előadáson. (Nyilván lesznek, akik fogják.)

     Utána a Krúdy Kamarában Tűzoltó leszel s katona című, zenés pályaválasztási tanácstalanság alcímű előadás. 13 színész patchwork-partija, Forgács Péter és Novák Eszter rendezésében. Kreatívak és személyesek. Nem mondom, hogy nem lehetne rostálni, akár szereplőket, akár jeleneteket, de összességében véve a produkció élvezetes, élményszerű és érvényes. Stílusában, formájában, munkamódszerében és lényegét tekintve is olyan, mintha a Katona Illaberek-előadásának a 0.1 verziója lenne. (Helyi középiskolákba mentek interjúzni hozzá az alkotók.) A szülőpáros (Horváth Réka és Gulácsi Tamás) kiskiflis fedőnevű ágyi kettőse volt a kedvencem a jelenetek közül.

     Ma növeljük a dózist: négy előadás lesz.

.vissza a lap tetejére

20. péntek

vissza a lap tetejére

21. szombat

     Cikkeim, mik ilyenkor születnek: PB KO, A padlás.

     Volt először egy OZ, a nagy varázsló-előadás, és ez most kivételesen nem elírás itt, hanem így van: OZ. Kardos Tünde szerzette mesejáték Monori András zenéjével, és jót fogok írni róla a Spirire. Úgy határoztam ugyanis, hogy eltelt pont húsz év, amióta elszegődtem 3 évre a Móricz Zsigmond Színházhoz, és azóta, húsz éven át, nem írtam kritikát nyíregyházi bemutatóról. De mostanra ezen a kapcsolaton tizenhetedíziglen túlvagyunk, úgyhogy egyéni döntés alapján a jövőben már nem tartózkodom a kritikaírástól.

     Láttuk még a Csalóka Péter című előadást, amelyről viszont nem tudnék jót írni: egy színész kivételével táncosok adták elő, bár ez nem is igen látszott rajtuk. Úgy értem, azt tévedhetetlenül meg lehetett állapítani, hogy nem színészek, de a táncosságuk nem szúrt erősen szemet. Szerepelt aztán a programban a János király. Nem éreztem indíttatást arra, hogy újra megnézzem, tehát kihagytam, de a kollégáim kollektíven jól fogadták a produkciót. Végül a Lenni vagy nem lenni várt ránk, amelyet én a Vígszínházban sem utáltam – evvel eléggé kiríttam –, de az itteni verziót még egy fokkal ügyesebbnek is találtam, az előadást pedig egészen szórakoztatónak.

     Tegnap rádióztam, Kaszás Gergővel, aki elsőtalálkozós alany volt. Hamar odaért, Zsolt hangmérnök kolléga pedig késett, így mire befutott, voltaképp már túlvoltunk egy műsornyi beszélgetésen, a szüleiről, meg a Madách gimnáziumról, ahol alig kerültük el egymást. Nem gondolom mindig ezt, de most igen: jó beszélgetés volt. Nem is fér bele a szokásos három zene, csak kettő.

     Na szaladok, Újvidékre megyünk Patkányokat fogni nézni.

Erről jut eszembe, bevásároltam a karácsonyi sonkástésztához. Némi vívódás után két kisebb csülköt vettem. Biztosítottam a hentest: ez így jó lesz, a két csülök, ketten együtt mennek majd a kukába. De csak mondtam a kukát, mert közben kuktára gondoltam. Aztán a mellettem álló idős néni vásárló felmarkolta a pultról a saját zacskója mellett az én zacskómat is, és vitte magával a csülkeimet ki a boltból. Vagy véletlenül tette, vagy elszántan meg akarta menteni őket a kukától.

vissza a lap tetejére

22. vasárnap

     Még sosem sikerült normális menetidővel eljutnom Szerbiába és vissza. Azt már tudjuk, hogy Röszke-Horgos felé nem szabad menni, így egy félreeső, kisebb határátkelőt céloztunk meg. Jól választottunk, ezt onnan lehetett tudni, hogy bemondta a rádió: a nagyobb határállomásokon elakadt a tömeg, így például ezt a miénket ajánlják az utazóknak. Csak az volt a probléma, hogy épp akkor hallottuk ezt a rádióban, amikor már két és fél órája vesztegeltünk az említett helyen. Úgyhogy sajnáltuk a többi autósokat, akik a rádiós információ hallatán esetleg épp elindultak felénk, és nagyon valószínű, hogy ők ott át sem jutottak az este 7 órai zárásig.

     No, mindenesetre odaértünk Újvidékre. Kedves, kopott kis színházépület, 200-220 fősre saccolom a befogadóképességet. A nézőtér alapján egykori mozinak látszik, de maga a színpad mintha jó adottságokkal rendelkezne, komoly a mélysége például, úgy tűnt. A produkciót – Hauptmann Patkányokja, Alföldi Róbert rendezésében – elég hamar úgy kezdtem nézni, hogy vajon hol tudják eljátszani nekünk Kisvárdán. Hová fér majd be ez, a játék több szintjével, hozzávetőleg a színpad alatt-tól a (zsinór)padlásig.

     Tartalmas, erőteljes előadás. Itt-ott túl didaktikus. Az emberi nyomorúságnak ezen az átélhető szintjén (Németország, még jóval Hiter előtt) könnyen válhat fogadókésszé akár egy egész társadalom arra, hogy jöjjön valaki, aki megígéri a rendcsinálást és a felemelkedést – körülbelül erről szól nekem az újvidéki Patkányok.

     Krizsán Szilvia mennyire adekvát Johnné. Mészáros Árpád milyen más itt, ebben a drámai és színházi közegben, mint Urbán Andrásnál a Kosztolányiban. Balázs Áronra hogyan lehet színházat építeni. Faragó Edit egy kis epizódban miként képes teljesen betölteni a színpadot.

     Mármint nem kérdő névmásként értve a mennyirét, a milyent, a hogyant és a mikéntet, hanem határozóként.

(Így nézett ki az autónk antennája éjjel, hazaérkezés után.)

vissza a lap tetejére

23. hétfő

     Olvastam egy Valló Péter-interjút, amelyben mondta: megpróbál most olyan rendes, klasszikus, korhű előadást csinálni a Hedda Gablerből, mint amilyeneket annyira szerettünk tőle a ’90-es évek elején. Eltűnődtem ezen, hogy ma vajon miért nem érjük be ennyivel a színházban, mi többet, mi mást akarunk. De egyelőre nem tudtam megfogalmazni a választ.

     Engem a Hedda Gabler mint darab mindig izgatott, és a bemutatóit is érdeklődéssel szoktam fogadni. Pl. a Katona előadását jobban szerettem, mint Básti Juli, aki játszta.

     De most itt abba kell hagynom – úgyis írok majd kritikát a Radnóti bemutatójáról –, mert a reggeli müzliben volt valami nagyon kemény, amire ráharaptam, és otthagytam a fogam, vagyis hogy két fog leszakadt, amiért is most el kell mennem Várpalotára Józsi doktorhoz (Hová mész? Fogat ragasztatni.) És erősen remélem, hogy evvel kipipáltuk az idei karácsonyi ünnepekre eső gikszert, mert mindig szokott lenni valami.

vissza a lap tetejére

24. kedd

     Most egy kicsit ne írjunk, ne olvassunk. Vagy nem tudom. Kinek mi a szép, jó, békés, nyugodt, áldott, kellemes. Azt kívánom.

vissza a lap tetejére

25. szerda

vissza a lap tetejére

26. csütörtök

vissza a lap tetejére

27. péntek

     Kedves férjem nevet adott nekem karácsonyra: www.stuberandrea.hu. Az Ahol hely van rádióműsorom gyűjteményével addigra már el is készült, aminek különösen örültem. Ide fogunk tehát áthurcolkodni hamarosan – egyelőre próbaüzem –, ahová visszakerülnek majd a helyükre a naplóban a régi fényképek is. Tipográfiailag is rendezni szeretném a dolgaimat, mert annak idején, amikor Máté az oldalakat készítette, olyan betűtípust választottam, amelyet azóta már a legtöbb browser nem tud olvasni. Így félő, hogy az olvasók zöme az én szép betűimet közönséges Times New Romannak látja. Márpedig én a Times New Romant annyira utálom, hogy szabotálom is az egyetemen. Ugyanis a beadandó szakmunkák, dolgozatok formai követelményei közt szerepel, hogy ez a betűtípus legyen, de ennek dacosan ellenállok. Mondjuk eddig még nem tette szóvá egy tanár sem, nem rontotta le osztályzatomat emiatt senki. A cikkeknél a betűk méretét növelni fogom – ekképpen fognak kinézni, ahogy a Cikkek évenként 2013-ban már csinálom –, mert romlott a szemem annyit az elmúlt tíz évben, hogy az eredeti picinke betűket már nem jól látom. 2023-ban meg majd lóbetűkre váltok.

     Még annyit szeretnék közölni ma, hogy a Mamma mia forgatásán a stáblista tanúsága szerint még vészács (stand-by carpenter) is dolgozott.

vissza a lap tetejére

28. szombat

     Ketten vagyunk, Máté dec. 25. óta nincs itthon. Javarészt úgy telnek az ünnepek, hogy ülünk az étkezőasztalnál egy-egy laptoppal, esztergáljuk a honlapomat, és felemlegetünk meg emlékezünk meg nevetgélünk a naplóarchívum olvasása közben.

     Tegnap rövid időre elhagytuk a házat, és az egyik kis utcában véletlenül felfedeztünk egy keleti gyorsétkezdét, ahol ramjont hirdettek az ajtón. A Leves, Amit Koreában Megszerettünk. Azonnal bevettük magunkat, és megteszteltük az ajánlatot. Kétségkívül gazdag leves volt, adagban is, zöldségben is, húsban is, de ramjonnak nem ramjon. Kimaradt belőle a ramjon íze és a csípője. De ezt nem panaszképpen mondom. Számos olyasmi van az életben, ami nélkül békés-boldogan megvan az ember, és ezek között ott szerepel a ramjon is, valahol a rakétahordozó és a randivonal között.

     Mai:

     Bethlen Miklós élete leírása magától.

     A hálóházamról írnom nem illik, s nem is szükség, bizonyság tizenhét gyermek, melynek öte első feleségemtől lett ifjúságomban tizenhét és fél esztendő alatt, tizenketteje a másiktól, tizenhat esztendő alatt; ha az első feleségem olyan egészséges és tenyésző lett volna, mint a második, és ha az elsőtől a fogarasi rabság esztendeig, a másodiktól a mostani rabság már négy és fél esztendeig el nem választott volna, talán kalongya számig is szaporodtunk volna.

     Nem ismertem a szót, milyen mennyiség ez, de kiolvastam: a learatott gabona mértékegysége, 1 kalongya = 18 kéve.

     Ez volt tehát „A nő munkája a gyermek” korszak, de azóta sokat fejlődtünk, úgyhogy mára eljutottunk „A nő munkája a férfi”-ig.

vissza a lap tetejére

29. vasárnap

     A 42. hét, a csilláron is lógnak zsúfoltságú Szkénében. (Nem egy kitűnő, középkorú színésznő ült a nézőtéren, és érezni véltem a heveny szívfájdalmukat, amiért ilyen pompás női főszerepben nekik nincs részük.) Ez nagyon erős produkció. Rengeteget röhögősen indul, mint egy Pintér Béla-előadás, aztán elkomorul, fokozatosan kialakuló lórúgás lesz belőle. Nem gondoltam arra előtte, hogy milyen nehéz lesz utána megszólalni. Pedig meg kellett szólalnom, mert én vezettem a Kritikus Órát. Mélyen átéreztem megint, mennyire nem nekemvaló az ilyen nyilvános szereplés, szenvedtem, de ez elhanyagolható körülmény ahhoz képest, hogy a résztvevő alkotók remekül szerepeltek. Pintér Béla tartalmasan tud beszélni, Stefanovics Angéla helyesen őszinte volt, Csákányi Eszteren pedig még a személyemnek szóló kedves segítő és együttműködő szándékot is éreztem. Megjegyzem, már az önmagában is milyen jó, hogy Pintér Béla, akinek számos sérelme van kritikusoktól – érzékenység és sértődékenység, azt hiszem, ez művészemberek esetében körülbelül elválaszthatatlan egymástól –, szóval hogy a 15 évességi ünnepségsorozat alkalmából minden produkció után kiül a közönsége elé más-más kritikus kérdéseire válaszolni. Én voltam épp a 15. a sorban.

     Meg kell mondanom, hallatlanul szerencsésnek tudom magamat amiatt, hogy nézői pályámba beleesik Pintér Bélának ez a 15 éve. És azt még pluszban tartom szerencsémnek, hogy olyan színészeket kooptált a társulatába az utóbbi esztendőkben – Csákányi Esztertől Mucsi Zoltánon át Stefanovics Angéláig –, akiket különösen szeretek. Éljenek soká!*

* Erről jut eszembe, amikor 1995-ben Párizsban éltünk, kedves férjem fizetéséből nem voltunk túl jól eleresztve anyagilag. Ezért aztán ajándék vásárlása szóba sem jött a születésnapjára. Úgyhogy műsorral ünnepeltük. Vers, dal, ilyesmi. Valami ismert dallamra írtam kis köszöntő szöveget, énekelgettük a gyerekekkel. Abban szerepelt az, hogy „soká éljen”. És talán a szokatlan szórend miatt, de az történt, hogy a kis Annamari belegondolt ebbe a két szóba, meg amit jelent. Miszerint az apukája élhet soká, de örökké nem. Sírás lett a vége.

vissza a lap tetejére

30. hétfő

IRÁNY A WWW.STUBERANDREA.HU!

vissza a lap tetejére

31. kedd

IRÁNY A WWW.STUBERANDREA.HU!

vissza a lap tetejére

 

1. szerda

     2013 utolsó rádiófelvétele elmaradt, mert vákuumba kerültem: sem az alany, sem a hangmérnök kolléga nem jött el. Lehet, nem volt jó ötlet december 31-re szervezni.

     2013 utolsó megjelent cikke az OZ-ról.

     2013 utolsó leadott cikke 21:48-kor a Heddáról.

     Éjfélkor az erkélyről hat irányban lehetett tűzijátékot látni.

     Statisztikában mostanra nagyon jólfejlett lettem, így láthattam: volt ember, aki az új év első perceit avval töltötte, hogy elolvasta a tegnapi posztomat. Köszönöm neki.

     Amikor Annamarink Floridában belépett a 2014-es évbe, mi már rég aludtunk. Eszembe jutottak a 30-35 évvel ezelőtti moszkvai szilveszterek. A kollégiumban annyiféle náció lakott, annyiféle helyi idővel, hogy a szilveszter éjszaka felét a lépcsőházban töltöttem: mentünk pezsgővel valakikhez, akiknek a hazájában mindjárt éjfél lesz épp.

     Boldogabb új évet kívánok, mint amilyen lesz! Ezt a mondást nem én találtam ki, csak egyetértek vele.

vissza a lap tetejére

2. csütörtök

     Volt a Film Színház Muzsikában szerkesztői üzenetek rovat, és úgy rémlik, ad hoc módon adták ki hetente a munkatársak valamelyikének, hogy válaszoljon az olvasói levelekre. Én igazán élveztem volna a dolgot, de sajnos csak egyszer került rám sor, és az a merítés semmi érdekeset nem tartalmazott.

     A Színházi élet egyik 1927-es számának szerkesztői üzeneteit hozom:

     Egy előfizető. Az eredményt a legközelebbi számban hirdetjük ki. Nagyon természetes, hogy a pályázatot megtartjuk. Tessék a következő számig türelemmel várni. – Imádom. A darab szerzője Hevesi Sándor. Bemutatója öt évvel ezelőtt volt a Magyar Színházban és Törzs Jenő játszotta benne a főszerepet. – Fogadás. Hagymássy Miklós a Vígszínházhoz szerződött, és Lukács Pál szerepeit fogja játszani. Első fellépése a „Zenélő órában” lesz. – Robur. Az első kérdésre nem válaszolunk. 2. Nem ment férjhez; ugyanez vonatkozik Vaály Ilonára is. 1901-ben született. – G.I. Meg lehet győződve arról, hogy ha a római külügyminisztérium titkárságához küldi levelét, kézbesítik ahhoz az államtitkárhoz, aki közvetlenül Mussolini miniszterelnök alárendeltje. – Nyáry Ferenc. Egyformán érdekel bennünket a magyar népdalkompozíció és a mondain táncszerzeménye is, ha jó. Ha ideje engedi, szombat délelőtti napon 10 óra körül jöjjön fel szerkesztőségünkbe, mikor is lejátszhatná azokat. – Paraszt. Versei érdekesek, de nem valók nekünk. Forduljon az Új Időkhöz.

vissza a lap tetejére

3. péntek

     Tamási Zoltán volt a vendégem a rádióban. Nem nagyon akart jönni ez az ember, pedig én már a telefonbeszélgetésünket is igen bírtam, ahogy mondta, hogy ez nem neki való, meg ő túl negatív és ilyesmi. Azt feleltem, legyen nyugodtan negatív, majd jókat fogunk röhögni. De aztán a találkozásunk a rádióban, az inkább őt igazolta. Talán hiba volt, hogy nem beszélgettünk kicsit előtte, hanem rögtön betereltem a mikrofonok közé. De nem szeretem előre elbeszélgetni a témákat. (Amikor Martin Márta jött, összefutottunk a villamoson és rögtön dumálni kezdtünk persze. Aztán a műsorban visszautalt olyasmire, amit még a villamoson mesélt el.) Tamási Zoltánnal biztosan rosszul is indítottam, mindenesetre szóra sem tudtam bírni az első öt percben, és amikor először megszólalt, akkor azt mondta, hogy hagyjuk abba, álljunk le. Ebből kellett aztán kikecmeregni és felfutni. De a felvétel után már egész jól tudtuk elemezgetni a kudarcélményt. (Mindezzel a szombati adás iránti érdeklődést szerettem volna felkelteni itt :-)

     Este a Sufniban Bezerédi Zoltán Bagatellje. Két alapképem van Bezerédi Zoltánról. Elsőként a rendőrszázados a Te rongyos életből, az a briliáns alakítása. A későbbiekből pedig az, hogy vörös a feje és kiabál. Jólesett látni tisztán, egyszerűen, értelmesen verset mondani. Zömmel Petri Györgyöt és Háy Jánost. Világlátása van az estnek.

vissza a lap tetejére

4. szombat

     Mindig meglep, hogy vidéken nem mennek át a gyalogosok a piroson, pedig nagyon hosszúak a pirosok. De nem mennek át, akkor sem, ha héthatárban sehol egy autó. Nagy csodálkozásomban én sem megyek át, csak nézem őket, ahogy nem mennek át. Debrecen a helyszín, bár nem ezért jöttem, hanem Novemberi éjt nézni. Mezei Kinga rendezte, meghúzta, átdolgozta, díszletezte, és az iciripiciri néző meg nem értette. Így foglalta össze egy férfi egészen pontosan, a ruhatárnál, a végén: a keret és a koncepció világos, de a történet nem lett meg. (Elmondom: görög istenek kirobbantják és rendezgetik a lengyelek 1830-as szabadságharcát, abban a varsói parkban, ahol klasszicista görög szobrokként állnak, és ahol történelmileg ténylegesen elkezdődött.)

     Én az előadás elején kicsit úgy éreztem, akárha a hetvenes években ülnék színházban. Nem mintha másolni akarták volna azt a színházi korszakot, talán csak felfedeztek korabeli spanyolviaszokat. Artisztikus, költői szavalókórusokat például. Elszánt deklamálásokat. Mindenesetre elgyönyörködtem a Pallaszt játszó Szalma Noémiben. A fura műszempillájában, a kecses kézmozdulataiban, hangjának izgalmas tónusában és vérfagylalóan vijjogó csatakiáltásaiban.

     Bámulatosan figyelmesek és türelmesek voltak a nézők – össz-vissz ha négyen mentek el menetközben –, és a végén hosszan, erősen tapsoltak. Háromszor-négyszer is kihívták a színészeket, akik végül visszatapsoltak a közönségnek. Határozottan éreztem, hogy ez itt már nem a beregszásziaktól ismert protokoll, hanem spontán megnyilvánulás: a játszók köszönete és elismerése a ma esti különösen toleráns nézőknek. Jól szerepeltek.

vissza a lap tetejére

5. vasárnap

     Hedda Gabler

     Ahányszor az Aranykéz utcában járok – márpedig járok arra, mert van ott egy jó főzelékező –, mindig eszembe jut, hogy kellene lennie itt egy márványtáblának, amely megemlékezik az 1998-as bombarobbantás áldozatairól. Három ártatlan járókelő halt meg és egy bűnös maffiózó. (A konyhaablaknál álltam, előttem kistükör, pimpálózkodtam épp, másodika lévén ebédmeghívásom volt kedves férjemtől, hallottam-éreztem a detonációt. Látni nem láttam semmit, nem arra néz az ablak.) Hogy ez micsoda, kik rakták ki mikor, azt nem tudom, de nem ilyenre gondoltam.

     Nálunk a családban egyedül Máté kapta meg azt az elképesztő levelet Orb. Viktortól és Rog. Antaltól, hogy csatlakozzon a rezsicsökkentőkhöz a rezsicsökkentést a választásokon eltörölni akaró külföldi közműcégek és bankok elleni harcban. Meghívó, konkrét hely, időpont, telefonszám. Nem tudom másképp értelmezni, mint hogy besorozták a gyereket.

vissza a lap tetejére

6. hétfő

     Va banque mentem tegnap délelőtt a Játékszínbe Süsü, a sárkányra, és kedves ismerőst találtam a jegypénztárban, egykori kamaraszínházas emberünket. Mondta, hogy pozitív fordulat lett ez az életében: jól megy a Játékszín, bejáratott színház, jön a közönség Gálvölgyire, Hernádira, Vári Évát is sokan keresik itt, azt meg magam is láthattam, hogy a Süsün a csillárra is szívesen felmásztak volna lógni a gyerekek. Pótszékre tudott beültetni, onnan fogadtam be az előadást.

     Itt tartottam reggel, amikor menni kellett, és most már ennyiben is marad mára. Illetve volt még egy pillanat közben, amikor megpróbáltam elképzelni az olvasómat Szaub-Arábiában talán egy olajsvejk , de nem sikerült.

vissza a lap tetejére

7. kedd

     Színház folyóiratnak vállaltam Szamosi Zsófi-interjút, és ha Színház, akkor az közben fotózásos. Mivel egyikünk sem vágyott arra, hogy nyilvános helyen kattintgasson mellettünk-körülöttünk Schiller Kata, így felhívtam hozzánk Zsófit, és alaposan elbeszélgettünk. Finom lány.

     Este a Tháliában a szabadkai Népszínház társulata az Übü királlyal, Dömötör András rendezésében. A hatodik percben úgy éreztem, hogy láttam öt percet, láttam mindent, és most már nem lenne ellenemre hazamenni. De nem tettem volna jól, utólag belátom. Ahogy Pesitz Mónika Übü mamaként menetközben egyre veszítette el a ragasztott szőröket a lábán és hónaljban (epillálódott mintegy), úgy hullottak el a kevéssé célirányos sallangok is. Jarry darabja eredetileg afféle diáktréfának íródott, és olyan is most itt a szabadkaiakkal, mint egy diákcsíny a mában. Nem áll közel speciel az én ízlésvilágomhoz, de humoros, csípős, eleven. Játékos és gyilkos. Plusz jó színészeket mutat, Pálfi Ervintől Kalmár Zsuzsáig. Különösen jópofa része az előadásnak a kamerával közvetített csatajelenet, maketthadsereggel. Ez a szcéna bájosan ötvözi Dömötör András kedves játékát – már A párnaemberben is használta a vetítéses miniatűrös módszert – a Mr. Bean Betlehemjével. (És a papírkorona az üvegalmáriumban. Zöld kandeláberemre, remek.)

     A produkció egy pillanatig sem hagyott kétséget az érintettségünk felől. Megkaptuk a magunkét a szabadkaiaktól, az biztos. Alighanem meg is érdemeljük.

vissza a lap tetejére

8. szerda

      Takács Kati lesz az e heti rádióműsorom, tegnap jött hozzám. Vele rutinos beszélgetők vagyunk (már csak a kisvárdai zsűrizés miatt is), könnyen és jól ment. Még azt a kitűzött részfeladatot is teljesítettem, hogy lehetőleg ne mondjak folyton névelőket a vezetéknevek elé.

     Este szabadkaiak a Thália Stúdióban, A halál nem bicikli (hogy ellopják tőled). A második jelenet után megéreztem, hogy az a nő írhatta ezt, aki a Sáskákat is. (Szerettem a Katonában.) Talán a darab szerkezete vagy az életérzékenysége miatt gondoltam rá. És tényleg. A cselekmény fő vonalát G. Erdélyi Hermina és Szilágyi Nándor apa-lánya szála adta. Bevitte Hermina az apját a kórházba, aki meg is halt ott az előadás végére. Ha ez engem nem érintett volna – mint ahogy dehogynem –, akkor is szíven ütött volna egy mondatvégi „tudod?”, a Hermina hangsúlyával. Tévedhetetlenül felismertem: így beszél az ember az idős, beteg és szófogadatlan szülejével.*

     Egyszerűen, szépen volt rendezve és játszva az egész.

     Nem lehetetlen, hogy végül szabadkai hetet szervezek majd a kisvárdai fesztiválra.

*Tulajdonképpen örülök, hogy a szüleim nem így, nem kórházban fejezték be az életüket. Egyrészt mert ők maguk el akarták kerülni, és sikerült megoldanunk. Másrészt mert nem árván, családtalanul haltak meg, hanem volt szerettük a közelükben. Harmadrészt mert nem kerültem abba a helyzetbe, hogy kórházba bemenvén, avagy telefonon, egy hűvös egészségügyi szakember közölje velem szülőm halálát.

Viszont eszembe szokott jutni ennek a napnak a végéről az orvos. Az ügyeletes a neurológián. Este volt már, mire oda felkeveredtünk, és eleve ingerülten fogadott bennünket: nyilván hallotta, hogy problémás páciensről van szó. Itt tartja az anyukámat megfigyelésre, közölte ő. Hazaviszem, közöltem én. Telefonáltam már a bátyámnak, el is indult ide értünk – mondtam. Nagyon remélem, hogy az én gyerekeim nem ilyenek, mint maguk – mondta.

Vajon hosszabb távon hogyan állunk a versenyben a gyerekeivel – gondolom néha.

vissza a lap tetejére

9. csütörtök

     A NKA folyóirat-kuratóriuma olyan kevés pénzt ítélt meg 2014-re a Spiritusz online-nak, hogy abból egyenesen következik: ahogy eddig nem, úgy ezután sem fogok egy fillért sem keresni a portál szerkesztésével. (Elsőül a szerzőket kell honorálni, hogy legyenek cikkek. De őket is félárbocra kell ereszteni, feleannyi cikket tudok majd megjelentetni, mint eddig.) Ha jobban belegondolok, örülhetek is, hiszen a Spiritusz szerkesztése legalább nullszaldós tevékenység. Dönthetett volna a kuratórium úgy is, hogy fizessünk be pénzt, nem? Ezzel  szemben a kisvárdai fesztiválogatás alighanem veszteséges lesz. Mivel szerintem az igényes válogatáshoz meg kell nézni mondjuk minimum negyven határon túli előadást.  És félő, hogy ennek puszta költsége (színházjegyek és utazás), több lesz, mint amennyit ezért a munkáért kapok majd. Jó, hát nem lehet minden rentábilis. Pláne ha semmi.

     Tegnap este véget ért a szabadkaiak pesti sorozata. Sőt nálam már előbb is véget ért, mint ahogy az este, mert erre a Hernyák György rendezte Kreón-előadásra nem voltam vevő. Mache művészkedésnek találtam. Nem is értettem például, hogy Pámer Csillát, akit elsőre megkedveltem még a Tapasztalt asszonyban, hogy tudtam most ennyire nehezen viselni.

     Amikor bementünk a Thália Stúdió nézőterére, mind kaptunk egy-egy fehér textíliát, abroszszerűt, úgy lehetett belebújni, mint egy tógába. Mondjuk autós tógába. (Mert rövid volt.) Kedves ötletnek látszott, de rögtön sejtettem, hogy semmi értelme nem lesz. Talán ha a magasból, helikopterről kameráznának bennünket. Akkor a fejünk fölé tarthatnánk, mint a futballstadionokban és fehérbe borulnánk gondoltam. De nem stimmeltek ehhez a méretek. Sem a magasság, sem a nézőtéri tömeg. Meg helikopter sem volt sehol.

vissza a lap tetejére

10. péntek

     Az esték mind foglaltak, úgyhogy délelőtt felé kellett terjeszkednem színháznézésileg. A Radnai Márk rendezte Párnaember fotós próbáján voltam a Jurányiban. (Mennyire sajnálom, hogy 011 Alkotócsoporték nem tudták összehozni azt A mizantrópot pár éve, Anger Zsolttal és Kovács Patríciával, amire készültek!) 6-8 fotós tevékenykedett a színem előtt, nem volt könnyű dolguk, tükröződő üvegfelületek zárt egységével. Akadt egy pillanat az előadásban, amikor eszembe jutott, mit kellene tudnia a szcenikának ahhoz, hogy lenyűgözzön vagy elismerő csettintésre késztessen a produkció – ahogy annak idején az egri bemutató –, de nem mesélem el, mert korai lenne napokkal a premier előtt kiadnom az előadást. Jankovics Péter Katurian-alakítását találtam élenjárónak.

     Este a Titkaink újranézése a Szkénében. Csak megerősíteni tudom: ez egy megrendítő tragédia, amin többet nevettem, mint bármelyik másik színházban egy komédián. Már azt meg sem tudnám mondani, ki most itt a legjobb: Friedenthal Zoltán, Pintér Béla, Szamosi Zsófi, Stefanovics Angéla vagy Csákányi Eszter. Thuróczy Szabolcs ziccer jellegű pincére a premieren jobban tetszett: akkor enerváltságra alapozott, most meg mintha túldolgozná: energiákat visz (megemelt hanggal, rekedtséggel) a figura undokságába. Néztem a történetfűzést, kerestem a helyét egy olyan jelenetnek – mert felmerült bennünk –, amelyben Balla Bán István arra próbálna menekülni, hogy bevallja Imrének: beszervezték és jelentéseket ír. De lehet, hogy kipróbálták ezt is, és talán nem működött.

     Tegnap este az utolsó vacsora jelenet volt a sírva-röhögős csúcs. Csodálatos előadás.

vissza a lap tetejére

11. szombat

     Kassára tartva megálltunk Encsen, kipróbálni az Anyukám mondta nevű sztáréttermet. Nem volt könnyű megtalálni, mivel jó magyar szokás szerint az utcán nemigen akad utcanévtábla, a házakon meg házszám. Aztán egy hurokban egy parkoló mögött ott egy ajtó, és ha az ember belép, onnantól akárha nyugat-európai nagyváros éttermében lenne: a berendezés egyszerű, stílusos, a kiszolgálás kifogástalan, a konyha elsőrangú, kényes az anyagokra, amelyekkel dolgozik, az árak barátságosak. Mondjuk nekem hirtelen korrektúráznivalóm támadt, tehát tudtam, hogy nincs módom az evésre koncentrálni, így pizzát kértem – az is jóhírű ott –, de kedves férjem malacpofát evett paszternakpürével, és azt meózva meggyőzött az Anyukám mondta. Plusz a desszert.

     Kassának van egy alapos sétáltatója: hosszan elnyúló szép főtér/főutca mindennel, ami oda kell és illik. A Thália Színház kockaépülete kívülről lakóháznak hat, belül egyszerű, nem is tudom, talán 300 nézőnyi befogadóképességgel. Kárpáti Péter Akárkijét adták Czajlik József rendezésében, Márkus Judit korrekt, kissé színtelen főszereplésével. Igyekvő produkció. Ez, ugye, nem egy zenés-táncos bohóság, hanem ellenkezőleg. De még ezt figyelembe véve és elfogadva is, az előadás mintha nyomta volna lefelé a darabot (pl. a zenével is), a játék végestelen végig lent, lent, lent, lent…

     Hazafelé jövet éjjel a köd Szlovákiában, az volt eléggé nemkívánatos dolog.

vissza a lap tetejére

12. vasárnap

     A Bihar Intercityről* jelentkezem, Kolozsvár az úticél. Kényeztetés gyanánt holnap Ványa bácsi-nézés – mos’mér’? az Ascherét is kétszer láttam! –, a következő estén pedig A földműves és a halál vár Mihai Măniuțiu rendezésében. És szép reményeim vannak arra, hogy mint az Ahol hely van – színházi belépő kintlevősége, csinálok egy rádióműsort Bogdán Zsolttal.

     Másik jó hír: április 3-7., Arany Maszk nevű színházi fesztivál Moszkvában, az én érdeklődő kritikusnézői részvételemmel. Két éve már kaptam meghívót erre az eseményre, regisztráltam is, de aztán anyukám betegsége miatt lemondtam. Hát akkor most. Végre.

     A három nővér a Három nővérben 11 éve vágyakozik újra Moszkvába. Leköröztem őket, mert én már 27 éve nagyon szeretnék visszamenni (kicsit).

     A jóéletű mindenségemet nekem, azt.

*Az Ady Endre járat délután megy, nyilván mert Ady Endre nem tud korán reggel felkelni.

vissza a lap tetejére

13. hétfő

     A vonat kifejezetten pontosnak és kényelmesnek bizonyult, utast alig láttunk a vagonunkban. Hanem az este. Az drámai volt. A színház előtt 19.15-kor elsétálva egyszer csak megállni és üveges tekintettel meredni a havi műsor plakátjára, amely szerint most megy épp az az előadás odabent, amiről azt gondoltam, hogy holnap megnézzük.

     Egy pacalleves fölött ültem háromnegyed órát összeomolva, hogy én ezt az egész kolozsvári kalandot félreszerveztem, öszvekutyultam, elszúrtam.

     A kedves színházi beengedő ember, aki nem engedett be bennünket, azt mondta, jöjjünk vissza fél kilencre, akkor van a szünet. Nem ígér semmi biztosat, de hátha be tud tétetni az ügyelővel két széket nekünk a második részre. Visszamentünk fél kilencre – addig a pacalleves –, eggyel beljebb várakoztunk. És akkor ott a benti plakáton azt láttuk, hogy Ványa bácsi 12-én és 13-án. Kijött az ember, elhaló hangon megkérdeztem tőle:

    – Holnap is lesz Ványa bácsi?

     – Igen.

     – De kint az épület homlokzatán 13-ai előadást nem írnak, csak 12-it! – rebegtem sikoltva.

     – Igen – felelte –, hibázott a munkatársunk, onnan lefelejtett egy dátumot.

     – Akkor majd holnap visszajövünk – mondtam.

      – De jegyük mára van, nem? – kérdezte. – A holnapira már elfogytak a jegyek.

      – A holnapira van jegyünk – vágtam ki az adu ászt.

A munkatárs hibájából számos hajszálam megőszült az este. Még szerencse, hogy nincs kifogásom a hajam színe ellen.

vissza a lap tetejére

14. kedd

    Van ez a szép, hosszú park a szálloda és a színház között, ott folyton fűhöz-fához szaladgálnak az emberek, sportos viseletben. Mászkáltunk, nézelődtünk: Mátyás király szülőháza, régi városháza, New York hotel, Rhédey ház. Ez utóbbi az a hely, ahol kétszázhúsz évvel ezelőtt az első magyar színtársulat fellépett. Van az épületen emléktábla, mutatom. Csak az nem világos, hogy miképpen szokták megkoszorúzni. Létráról, darus tűzoltókocsiról vagy célbadobással.

    Összeültünk egy csupafüst kávéházban kolozsvári kritikus kolléganőmmel, Köllő Katával. Ő ugyanis az én segítőm, előnézőm, konzulensem a kisvárdai válogatásban. Megtárgyaltuk, hogyan állunk a látott és nézendő erdélyi színházi bemutatókkal.

    Este Ványa bácsi, stúdió-előadás a színpadon. A 2007-es bemutató óta több ponton szerepkettőzés, illetve -átvétel történt, ami kissé összekuszálta az életkori viszonyokat és talán meg is bontott egyet s mást. Viszont közben épített új relációkat. Kézdi Imola Jelenájára például úgy emlékszem, hogy ő egy lusta ragadozó, egy nyújtózó nagymacska. Györgyjakab Enikő más: az ő Jelena Andrejevnája inkább csak gyakorolgatja a femme fatale szerepkört itt vidéken („Jelenetek a vidéki életből” – úgy értve), és ő maga is bizonytalan kicsit, nem fog-e belebukni. Viola Gábor amúgy fiatal Ványáját úgy látom öregnek és fáradtnak, hogy modorosságokat vett fel és már azokba is beleunt. Albert Csilla a Dada szerepét elhagyva lett jó Szonya. Bogdán Zsolt Asztrovja – mit is emlegessek fel. Talán a duzzogó arcát a negyedik felvonásból.

    Arra nem emlékeztem, hogy a játék több helyszínének, körbeülve kirándulósan nézendő díszletének egyik hátsó fala voltaképp egy galambtárfal. Tehát sok galamblelkű néző tekintette meg az előadást.

    A végén a (nemgalamb) nézők kórusban bravóztak. Én ugyan szemérmesen nem, de jó volt köztük lenni.

vissza a lap tetejére

15. szerda

     Megcsináltuk tegnap a rádiófelvételt. Eredetileg kicsit húzódozott Bogdán Zsolt, ami avval függ össze – ismerem ezt –, hogy mire eljutok egy befutott színészhez, már szerzett rossz tapasztalatokat újságírókkal, ezért nincs is sok kedve az interjúzáshoz. Külön hivatásomnak tekintem javítani az átlagot. A körülményekhez képest – miszerint nekem idegen volt ez így, stúdión kívül, ismeretlen hangfelvevő műszerrel kettőnk között – egész jól sikerült. Mondjuk a nézői rajongásom átüt a műsoron. Értetlenül hallgattam, amikor mesélte, hogy ő a maga százhetvenhány centijével, jelentéktelen külsejével nem mert felvételizni színésznek, amikor még csak 1-2 fiút vettek fel, magasat, szépet, jókiállásút. Kértem, hogy ne dezinformálja azokat a hallgatókat, akik még sosem látták őt, hiszen kifejezetten szép ember. („Azt mondtam neki: maga nagyon csinos, nemeslelkű, olyan gyengéd a hangja..." :-)

     A földműves és a halál alapművét valami 1400-ban írta Johannes von Tepl, mai tévéshow-vá transzformálta Mihai Măniuțiu. Főleg a forma markáns: dizájnos zöld-fekete tévéstúdió. Gyászrevüt adnak. A showman eltemette feleségét, és a műsor végén fogja eldönteni, hogy nyilvánosan utánahal-e. (Addig lehet igen vagy nem sms-eket küldeni.) Jó darabig megragadott, hogy éreztem a veszteségtudat erejét a produkcióban. Aztán ez kiszökött, akkor maradtak pillanatok, mozgások szépségei. A Lerongyolódott Halál, Györgyjakab Enikő (akit a Hedda Gablerben kedveltem meg) kifejező fetrengései a földön, vagy a Beszélő Néma Halál, Kézdi Imola pontos és kecses kézmozdulatai. A főszereplő Dimény Áron szemeiről nem is beszélve, amikkel talán nem is lehet nem bánatosan nézni. Az előadás végén még kicsit visszaköszönt a gyász poézise. Na pá.

     (A napi turistaprogramról majd holnap. Most csak annyit, hogy akinek gyerekkori műveltségéhez hozzátartoznak a csíkoskönyvek, az ismerőst is találhat a házsongárdi temetőben. Itt is sok a várólistás sírkő egyébként.)

vissza a lap tetejére

16. csütörtök

     Kolozsváron evőspecialistává képeztem ki magam, amennyiben mindhárom napon pacallevest és túrós puliszkát ettem. (Bár éves viszonylatban ez még mindig csekély arány.) Az egyiket a Bulgakovról elnevezett kávéházban fogyasztottam el, amely Orbán János Dénes költő-író tulajdona. Kicsit izgultam, hogy az olyan egyetemistákat, akik efféle kevéssé hízelgő dolgozatot írtak a tulajdonos novellakötetéről, talán be sem engedik. De nem volt ellenőrzés. (Tarján tanár úr ötöst adott rá, és mondta, hogy a kurzust abszolváló diákok közül alig akadt néhány, aki pozitívan nyilatkozott a műről.)

     Egy román ajkú utcai antikváriusnál Galilei Párbeszédeket és Jósika Abafiját vettük meg nem sok mukiért. Az Abafit Margócsy tanár úr regénykurzusán tanultuk, és én valamely ifjúságiasított könyvtári példányát olvastam el akkor a regénynek, amelyből sajnálatosan kihagyták a fejezetek mottóit mint érdektelent vagy értelmetlent nyilván. Pedig azok pompásak. (Pl. „Ahol a veres ember.” Victor Hugo)

     De különben – stílszerűen – Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regényét olvastam Kolozsváron (és azóta), amely sok adatot és információt közöl a száz évvel ezelőtti Kolozsvárról.

     Hazafelé jövet a vonaton, félálomban eszembe jutott Ványa bácsi. De többfelől. Onnan is, hogy micsoda ragyogó jelenet volt az Aschernál, az ausztrál előadásban, amikor a negyedik felvonásban Jelena és Asztrov búcsúztak egymástól. Ahogy Cate és Hugo összeborulni készültek, de folyton hallottak valami zajt, amitől szétrebbentek, nehogy megint tetten érjék őket.

     Nagyszabású Ványa bácsi-tár van a fejemben.

vissza a lap tetejére

17. péntek

     Elfelejtettem visszavinni a könyvtárba a Vas István-kötetet. Ráfizetek.

          Vas István: Csak ami van

          (részlet)

 

          A szerelem indít és elsuhan

          Fekete autó a sötétben

          Idegesen kereső sugarát

          Az eső meg a kanyar elnyeli

          Miért a szél a szél ahogy átfúj

          A kerten a szíven

          Az irdatlan hiány

          Csak ami van csak ami van

 

               Vas István: Mi is?

 

               Néha, egy-egy váratlan-éles

               Pillanatban

               Elgondolkodom, miért is élek

               S hogyan nevezzem

               Azt, ami ebben

               Kibírhatatlan?

vissza a lap tetejére

18. szombat

     Dolog az lett volna a Süsü után is. Például a Szamosi Zsófi-interjú meg a jövő heti rádióműsorra készülés. Sőt – hogy el ne felejtsem teljesen az egyetemet –, kedden szóbeli vizsgáznom is kell egy tárgyból, egy tanárnál, amelyet/akit nem kedveltem meg. Ilyenkor, amikor sűrűsödnek a tennivalók, néha hajlamos vagyok lébecolni, munkakerülni, húzni az időt. Most például minden más helyett megnéztem-meghallgattam Beethoven VII. szimfóniáját, ahogy Leonard Bernstein vezényli a Bécsi Filharmonikusoknak (szeretem ezt a felvételt, olykor megnézem-meghallgatom), és megállapítottam, hogy képes lennék ezt a szimfóniát elvezényelni. Amivel nem azt akarom mondani, hogy tudnám és szeretném befolyásolni, hogyan játsszanak a muzsikusok, de nagyjából a megfelelő ritmusban bírnék sikktelenül hadonászni előttük.

     A Három nővér, gyere, nézd! – szólt ki kedves férjem. Mentem. A régi kabaréjelenetet ismételték ezredszer. Sosem tudtam betelni Haumann Péter Olgájának finomságával. Negyven évig nem találtam, kire emlékezet, de most megvan: Jack Lemmonra a Van aki forrón szeretiből. A méla ragyogás az arcán.

     Mai:

     Fodor Ákos: Axióma

      ki nem vigasztal

     meg, mikor megbántottad,

     az nem is szeret

vissza a lap tetejére

19. vasárnap

vissza a lap tetejére

20. hétfő

vissza a lap tetejére

21. kedd

vissza a lap tetejére

22. szerda

vissza a lap tetejére

23. csütörtök

vissza a lap tetejére

24. péntek

vissza a lap tetejére

25. szombat

vissza a lap tetejére

26. vasárnap

vissza a lap tetejére

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra