Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2010. február

hétfő

kedd

szerda

csütörtök

péntek

szombat

vasárnap

1 2 3 4 5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

18

19

20

21

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

 

 

 

 

 

1. hétfő

Hiába is temetem Mrożek Tangóját, mindig újra felüti a fejét valahol. Maga a darab engem ugyan nem csábítana be a színházba, Csiszár Imrétől sem várok valami sokat – legutóbb 2004-ben rendezte a Tangót a Magyar Színházban –, de most az mégis odavonzott az Asbóth utcába, hogy Stomilt Bregyán Péter játssza. Rég nem láttam, de amikor még igen, akkor többre hivattam őt annál, mint hogy az érdektelenedő Csiszár színésze legyen csupán. A szakértelméről mindenesetre most is meggyőzött, sőt a vállalkozó kedvéről is: kopaszra van nyírva Stomilhoz, illetve a feje tetején virít egy punkos, piros taréj.

Hogy milyen rosszul kezdődött az előadás! Hárman közös erővel mennyire hamisak tudtak lenni, ahogy kártyáztak az első jelenetben! Varga Zoltán a hangjánál mélyebben Edekként, Tímár Éva a hangja fölött sipítozva Eugéniaként. Tordy Géza pedig öblögetve keresve a szövege szavait Eugéniuszként. Azután jött óvodásnak öltöztetve, kis napozóban Eleonóra, vagyis Szőlőskei Tímea aki a figurán belül igazán nem játszott rosszul –, az égnek meredő Bregyán, a mindig komoly Dolmány Attila mint Artur, és végül is fogyasztható előadás lett.

Úgy értettem egyébként, hogy ez most egy politikai prognózis volt Csiszártól. A fényes szellőkkel érkezett szocialista Eleonóra és a liberális Stomil párosodása után gyerekük, Artur jött (Fidesz) és levert mindenkit, elsőként szövetségesét, Eugéniuszt (Kisgazda párt), de aztán erősebbnek bizonyul nála az alattvalója, és így marad végül súlyosan a nyakunkon a primitív, brutális Edek (Jobbik).           

vissza a lap tetejére

2. kedd

Tegnap Jászai Mari-díj bizottság (ülési sorrendben: Khell Zsolt, Szabó István /Színház Intézet/, Takács Kati, Halasi Imre, Balázs Péter, Mácsai Pál, Ács János, Duró Győző, Mihályi Győző, én + Hegedűs D. Géza), 100 felterjesztett a 13 díjra. Kétórányi eszmecsere, korteskedés, szavazás. Elégedett vagyok az idei eredménnyel. Nem százszázalékosan, de hát ez így normális, ha már nem egyedül én osztom, és még szép, hogy nem. Összességében véve rendben lévő a lista (ellentétben a tavalyival).

Míg én ott, itthon kedves férjem közvélemény-kutatót fogadott. Bár alapjában véve politikai felmérés zajlott, minden egyebet is belekevertek. Kérdezte tőle a biztos, hogy harmonikusan élünk-e. Mondta, igen. Kérdezte, ki tesz ezért többet, ő vagy én. Mondta, én. Ezen a biztos talán nem lepődött meg, én viszont igen. (Mármint amikor utóbb elmesélte – biztos világos, hogy nem a biztos.) Én úgy hiszem, hogy ő tesz érte többet. Megörültünk ennek, hogy ezek szerint mindketten azt gondoljuk, nem a másikról, hanem magunkról, „tehetnék többet a harmóniánkért”.

Nézd csak, nézd csak, mi hír a nagyvilágban, Ascher Tamás ősszel Ványa bácsit rendez Sydneyben, Cate Blanchett-tel!!

Mai:

Major Tamás születésnapja kapcsán újraolvastam Koltai Tamás monológ formájú interjúkönyvét 1986-ból. Meglepett az élmény csekélysége. Vagy túlságosan összeszedetlen a kötet, vagy Major a halála előtt szellemileg nem volt már a csúcson, de szerény az intellektuális tartalom. Mindazonáltal tudok hozni jó mondatot:

AZ A SZÍNHÁZ, AMELY NEM AKAR A TÁRSADALOMRA HATNI, AMELY NEM AKARJA FÖLFORGATNI AZ EMBEREK ÍZLÉSÉT VAGY LÁTÁSÁT, AMELY NEM AKARJA RÁDÖBBENTENI AZ EMBEREKET OLYAN FESZÜLTSÉGEKRE, AMELYEKET MINDENKI ÉREZ, ÉS CSAK OTT, A SZÍNPADON OLDJÁK MEG VAGY MONDJÁK KI MEGDÖBBENÉSSZERŰ FELFEDEZÉSKÉNT, HÁT AZ IS SZÍNHÁZ, DE NEM AZ IGAZI SZÍNHÁZ.    

vissza a lap tetejére

3. szerda

„Nem szabad a legjobbat akarni. Elég a jó is” – mondja Gál a Játék a kastélybanban. Szeretem ezt a mondást, szoktam idézni, de speciel ennek a ragyogó Molnár-darabnak az előadására nem vonatkoztatnám. A Vígszínház igenis akarja a legjobbat! Az nem a legjobb, ha megfoszt a címszereplőtől, a kastélytól, vagyis a díszlettől, érzékeltetendő, hogy színházban vagyunk, mert azt enélkül is észreveszem, hiszen a saját két lábammal mentem be a színházba. De rendben van, ezt azért elfogadom mint rendezői elgondolást Marton Lászlótól. Hanem hogy hiányos legyen a szereposztás, mert nincs függöny, noha ebben a darabban több jelenése is van! Nem és nem, a függöny effektjét, a látványát, zuhanását, suhanását, léghuzatát nem pótolja az, hogy sötétet csinálnak, miközben a szereplők sunnyognak a színpadon. És vajon a játszók törekednek-e a legjobbra?  Hogy megtalálják minden mondatnál az optimális ritmust, hangsúlyt? (Pl. Fesztbaum-Gál: „Nem biztos.”) Tesznek-e ezért folyamatosan erőfeszítéseket, akár szükségtelenül is, hiszen az előadás nagyon sikeres úgy, ahogy van?

Jól adják egyébként (na, csöppet talán lassú). Benedek Miklós Turaiként elegáns, feszes, pontos és stílusos, Fesztbaum Béla Gálként nemkülönben. (Lenyeltem a hatalmas és irreális korkülönbségüket, amelyből annyi mindenképpen következne, hogy nem lehetnek Gál-Turai szerzőpáros, legfeljebb Turai-Gál.) Lukács Sándor Almádynak, akármilyen jól tartja is magát, túlkoros – talán azért kapta ő a szerepet, mert egyszer már úgyis megtanulta –, viszont nagyszerűen játszik. Szinte túlságosan is. A szerepe kétméteres francia neveiből egyet sem hallunk, mert már a rákészüléssel kihozza a nevetést a nézőkből. Kedves és korrekt Csőre Gábor Titkárja, és szeretem Tahi Tóth Lászlót őszen.

Tornyi Ildikó megbocsáthatatlan Annie-ként. Ha Annie ennyire üres pozőz, ha a próba alatt csak somolyog és szórakozik, ha nem érzi, hogy itt nemcsak a férfit alázzák a porba, akit valaha szeretett, hanem valamelyest őt is, miközben két beavatott plusz két gyanútlan tanú előtt kell átvernie a vőlegényét, ha kicsit sincs kínban, akkor ennek az ócska kis nőnek hogyan vetheti oda Turai a fiaként szeretett Ádámot?

Vágyam támadt elmenni Fehérvárra, megnézni, mit csinál ott kedvenc Balsai Mónim az Annie szerepében.

vissza a lap tetejére

4. csütörtök

Biztos, hogy előbb-utóbb oda fogom ítélni a legokosabb járókelőnek járó díjat is.  Tegnap:

– Hány éves?

– 17.

– Ha szenved, el kell altatni.

– Nem szenved.

– Jaj, dehogyisnem!

Megjegyzem, gyakran előfordul, hogy a szembejövőnek a kutya köti le a tekintetét, rám nem is jut nézése abban a pár másodpercben, amíg jön, ilyenformán simán elmegy mellettem, pedig kedves ismerős. Múltkor Sándor Erzsivel jártunk így, minap meg Máté Gáborral, majdnem. (Azt mondja, most egy bokaspecialista következik Kovács Lehelnél.)

Annamarink, elnézegetvén tegnap a kutyaséta utáni lábmosást, megjegyezte: mindenesetre nagy szerencsénk, hogy nem egy százlábúnk van. 

vissza a lap tetejére

5. péntek

Most csak így kutyafuttában, utaztamban, mert Szatmárnémetibe megyek Három nővért nézni, holnap retour, úgyhogy talán csak vasárnap írok majd. Az Arturo Uit láttam tegnap az Örkény Színházban. Lehet, el kellett volna jönnöm a szünetben, mert az első rész szinte teljesen lenyűgözött, egészében véve, nem csak Kerekes Éva végtelenül értelmes és csodálatosan letisztult játéka, amiről azt gondoltam, hogy ez a legjobb dolog, amit színésztől ebben az évadban láttam.

Nagyszerű a szöveg is, Ungár Juli új fordítása, meg az univerzális-totális-globális karfiol (egy nagy karfiol a díszlet, de néha emberi agynak is nézhető, máskor meg tanknak látszik), és az egész annyira eleven és kortársi, hogy szinte fáj. Mit Hitler?! Azért, mert Bertolt Brecht ezt 1941-ben írta? Ugyan… Választási kampány, 2010, Magyarország. Én Kerekes Évára szavazok! (Bizonyos szempontból.)

A második részre már kicsit befulladt nekem az előadás, vagy én magam, meg Kerekes Évából is kijött néhány ismert nyávogó-nyafogó hang. Mégsem bánom, hogy végig ott voltam, távoztamban egymásba ütköztünk Zsótérral, olyan kedves, mosolyos örömmel köszönt, mint aki esetleg meglepődött. Netalán azt hitte, úgy nem szeretem a rendezéseit, hogy nem is nézem? :-)

vissza a lap tetejére

6. szombat

vissza a lap tetejére

7. vasárnap

Ha tippelni kellett volna, hogy a Szatmárnémetibe tartó társaságból ki lesz az, aki otthon hagyja az igazolványát, akkor bizonyára én lettem volna az utolsó, akit ez ügyben számításba veszek – pontos és megbízható embernek tudva magamat –, mégis miattam kellett visszafordulnunk, szégyenszememre. De azután viszonylag hamar odaértünk, kényelmes-komfortos szállásunkat elfoglaltuk, majd indulhattunk az előadásra. Kedves, lepukkant Fellner-Helmer-forma színház három páholysorral, hámló falakkal és félházzal. Szatmárnémetiben új a színházvezetés, ez a Három nővér Keresztes Attila székfoglaló rendezése. A magyar lakosság számához képest hihetetlen mennyiségű bérletes nézővel rendelkeznek, picit most aggódom is értük (a nézőkért), mert ez a produkció nagyon nyers, éles, rideg. Dacosan idegesítő.

Rám persze nem pont így hatott, mert én olyan sok Három nővért láttam életemben, hogy becsben tartom, ha egy bemutató új gondolatokat ad magáról a darabról. Márpedig ez helyenként adott.  (Például hogy itt talán keresztbe-kasul mindenkinek más az apukája, mint kellene, és lehet, hogy ez rosszul hat hőseinkre és a viszonyaikra. Bíró József erőteljes Csebutikinjáról az első perctől kezdve az volt a benyomásom, hogy atyai szeretete Irina iránt konkrétan atyai. A tűzvészes felvonásban pedig annak is tanúi lehettünk, hogy Kuligin mintegy bejelentette igényét Natasa szexuális szolgáltatásaira. Úgyhogy nyílt egy olyan perspektíva, mely szerint Prozorovéknál a Protapopov-fiókák mellett még egy Kuligin-féle kakukktojás is kikelhet majd.)

Színészileg meglehetősen egyenetlen a játék. Nekem Varga Andrea Irinája és Nagy Antal Tuzanbachja volt a legkedvemrevalóbb. De máris túl sokat mondtam ahhoz képest, hogy erről még kritika is lesz.

Előadás után színikritikusok vacsorája. Másnap reggel tűz haza.  

vissza a lap tetejére

8. hétfő

Gianina Cărbunariut ismerem Sepsiszentgyörgyről, a Stop the Tempo!-t ismerem a marosvásárhelyiek előadásából. Most pesti főiskolások játsszák Sztarenki Pál rendezésében. Szűk, elbeszélős darab – egy kiemelkedő jelenettel (amikor hárman monologizálnak a kocsiban) – fiatalokról, akik attól szenvednek, hogy akarnak is trendi lenni meg nem is, majd végül tragédiába torkollnak.

Felteszem, jól dolgoztak. Én mindenekelőtt a nagy alakítási vágyat éreztem rajtuk, amit megértően és elnézőn fogadok főiskolásoktól. Ám magával ragadó természetességet vagy felszabadultságot nem véltem felfedezni Mohai Tamás, Alberti Zsófia és Tarr Judit játékában. Ha ki kellene emelnem hármójuk közül valakit, Tarr Judit lenne az, a Chaterine Zeta-Jones-os nézéseivel.

Kivételesen ingyenes előadásként hirdették ezt a vasárnap délutánit az Ódryn. Volt kábé húsz néző, közülük öt színikritikus. Ez szöget ütött a fejembe. (Ha talán az illetékesekébe is…) Lehet, hogy a kollégáimnak szintén elvi/anyagi problémát jelent a főiskolán nemrég bevezetett újítás, miszerint fizetős jegyet kell váltanunk a növendékek vizsgaelőadásaira?

vissza a lap tetejére

9. kedd

1200 forintos szakmai jegy a Nemzetiben, számlát kértem, kinyomtatták három példányban, kettőt alá is kellett írnom, és most izgulok, nem lesz-e baj, mert én még soha életemben kétszer ugyanúgy nem írtam le a nevem.

A Bánk bán juniort láttam, Alföldi Róbert lendületes, jópofa elővezetésében. Trendi előadás. Hosszú, keskeny úszómedence (biztosra lehet venni, hogy vér is folyik majd benne, mert az olyan szép), Petúr rapper mikrofonba kiabálja A borban az igazság, borban a vigaszt (ezt bírtam), Melinda együgyű szív, alfelén tetoválás, Tiborc nejlonzacsiban lopja haza a tormás sonkatekercset, a békétlenkedők kis magyar papírzászlókat osztogatnak a közönségnek, hátha mi is pártütünk velük, és a végén a vízben úszkáló női holttestek mellett hőseink eléneklik a Szózatot. Fehér Tibor a címszerepben végigvisz valami dühödt, kamaszos értetlenséget és dúltságot, ezt a javára írom.

Mindazonáltal azt nem tudtam meg, mit gondol Alföldi Róbert a darabról. Én történetesen nagyon szeretem a Bánk bánt. Bámulom ezt a nyüzüge palit, Katona Józsefet, aki fiskálisként színpadra vágyott, sztárszínésznőt ostromolt hiába, szerelmes versei mögött egyetlen valós, létező nőt sem lehetett feltalálni, megírta a nagy magyar virtust ebben az elképesztő sodrású drámában, művét készséggel felolvasta annak, akik épp arra járt, majd minden megjegyzésre újabb szerzői változtatásoknak vetette alá, hosszú évekig gyúrta, és már azt sem tudhatjuk pontosan, hogy mi benne ő és mi nem. Az nyilván ő, hogy férfiember az ország jajszavát még méltányosan és óvatosan mérlegeli, viszont egy feleségecsábító idegen fellépte, az rögtön szükséges és elégséges feltétel egy királyné asszony éles tárggyal való agyonszurkálásához.

vissza a lap tetejére

10. szerda

Nyári Zoltán naplójának mai bejegyzése (fikciós):

Tegnap a Belvárosban találkoztam egy végtelenül bájos, szép, öreg pointerrel. A segítségemet is felajánlottam, amikor kissé borulékonyan a nagydolgát végezte. Megkérdeztem, mennyi idős, 17 éves! Mire visszakérdeztek, hogy hát én már csak operát fogok énekelni? Musicalt, operettet soha? Mondtam, hogy operettet, azt igen.

 Mai (ez már nem Nyári Zoltántól, gondolhatni):

DÓRA TUDJA, MILYEN SOKAN IRIGYLIK AZÉRT A PILLANATNYI BOLDOGSÁGÉRT, AMIT AKKOR ÉREZ, AMIKOR MEGLÁTJA MAGÁT VALAMELYIK NÉPSZERŰ MAGAZINBAN. „JAJ, EZ ÉN VAGYOK, TÉNYLEG ÉN?”

Ezt Lévai Katalin Hírnév című regényéből idéztem, amely a fülszöveg szerint „az érzékeny női irodalom gyöngyszeme”.

Száradjon le a szemem, ha még egyszer Lévai Katalin-féle gyöngyszemre vetem.

vissza a lap tetejére

11. csütörtök

Hívnak persze idén is mindig a békéscsabai színházba, de hát esélyem sincs, Kispestig sem jutok el, nem hogy olyan messzire. (Mi van Kispesten? Kispesti Kisszínház.) Ezért aztán megörültem annak, hogy Pestre hozták az Elnöknők című előadásukat, így legalább láthatok tőlük valamit ebben a szezonban is. A Centrál Színház volt a színhelye a tegnap esti vendégjátéknak, kicsit talán nagy ehhez a darabhoz. (Nem is tudom, otthon vajon a még nagyobb nézőterű nagyszínpadon játsszák?) Ismerjük, három női szereplős bizarr darab – a Kamrában vagy másfél évtizede van műsoron –, a csabaiak produkcióját kis kamarazenekari kísérettel Szalma Dorotty rendezte. (De hogy kell mondani a nevét? Úgy, mint a kuruttyot, vagy másképp?)

Bede-Fazekas Annamária játssza Grétét, ez nagyjából kézenfekvő is, az alakítás szintén, nőies vehemenciája jegyében. Kara Tündét alig lehet felismerni Erna maszkjában-sminkjében, csak a kellemes, megnyugtató tónusa és a szép beszéde árulta el nekem. A harmadik nőt Dobó Kata csinálta meg nyomorultra, ügyesen és alaposan kidolgozta az összetevőket: testtartás, kézmozdulatok, beszéd, nevetés – mindez azonban a végső bosszúmonológnál mégiscsak kevésnek bizonyult.

Talán lenne még mit, de vár vissza a munka.

vissza a lap tetejére

12. péntek

(Közben megtudtam, hogy az Elnöknőket nem a nagyszínpadon, hanem az emeleti vigadó cirádás termében játsszák Békéscsabán.)

Frédi-híradó, Budapest:

Átlagban nyolc „szeeeegény kutya, biztos eltörött a lába” megnyilvánulású járókelőre esik egy olyan, aki figyelemreméltót mond. Érdekes, hogy Frédike – mintha csak hallaná és értené – általában az ilyenekhez szokott vonzódni, őket nem kerüli ki, hanem hagyja magát simogatni, szeretgetni általuk. A minap egy férfi „Szia öregúr!” megszólítással közelített, és simogatás után megállapította: mennyi méltóság van a járásában még így, kicsit sántán is! (Ha látta volna, milyen kis peckes volt régen! Pecókámnak is hívtam, egyebek között. Így kapta el a labdát röptében.)

Előfordul, hogy séta közben elfárad, megáll a kiskutya. Ilyenkor pihenünk pár percet úgy, hogy leguggolok, a térdem bedugom a hasa alá, ő ráengedi a lábamra a testsúlyát, és a fejét a könyököm hajlatába fektetve érdeklődőn bámészkodik, amíg én bírom ebben a pozícióban. Minap az éppen napsütötte Sütő utcában rákészültem a huzamosabb időzésre olyanképpen, hogy a guggoláshoz nekivetettem a hátamat a házfalnak. Már percek óta nézdigéltünk, a kiskutya meg én is, néztek a járókelők is, amikor rájöttem, hogy nagyjából a kutyás koldusok pózában gubbasztunk itt a falnál. Latolgattam rögtön, hogy ne kezdjek-e hangosan énekelni, de így hirtelenjében nem találtam megfelelő műsorszámot, úgyhogy ezen a projekten még dolgoznom kell.

vissza a lap tetejére

13. szombat

Amikor tegnap egy járókelő avval jött szembe, hogy „szeeegény kutya, biztos el van törve a lába”, arra gondoltam, hogy nyilván olvassa a naplómat :-)

Este Ármány és szerelem lett volna nekem, de kedves férjem megfázott a minap, amikor kíséretül esett a hó az éjszakai kutyasétáltatáshoz, tegnap tehát szokatlanul korán, már délután hazavergődött a dolgozójából és ágynak esett. Ezek után nem akartam kitenni annak, hogy míg én színházazok, ő kutyát sétáltasson, hát így szenvedett részemről halasztást az előadás.

Az Ármány és szerelemről egy 1995-ös párizsi előadás jut eszembe a Comédie Française-ben, amiből megértettem, hogy ebben a darabban voltaképp a Ferdinánd apukája, a von Walter a legjobb szerep.

Egyébként ha nem lenne ezer más dolgom, akkor Ortutay Gyula Naplóját olvasnám éppen, de ha ezt is megírom itt most, akkor mi marad nekem a holnapi napra? (Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás.)

vissza a lap tetejére

14. vasárnap

Alig akartam hinni a szememnek, de tegnap, amikor a piros lámpánál álltam a kocsival a Budafoki úton, a Dunától nem messze, a töltés alatt, a zebrán egy vadkacsa gyalogolt át előttem, szabályosan, a zöldön.

A héten valamelyik este adták a tévében A csapda című szerb filmet. Emlékeztem, hogy felkeltette az érdeklődésemet annak idején, amikor a kultúra.hu-n a heti moziajánlóban olvastam róla. Rémlik, hogy A nyomozó egyik kritikájában is emlegették mint előzményt vagy hasonmányt. (És valóban, vannak egyező pontok a cselekményben. A nyomozó azonban sokkal játékosabb – és én szeretem, hogy az. Itt jegyezném meg, A nyomozónak nézettségileg az lett a veszte szerintem, hogy fesztiváldíjakat nyert külföldön. Ettől az emberek automatikusan azt hitték, hogy ez egy lila művészfilm, fesztiválzsűriknek való, nem nekik, nézőknek. Pedig hát tévedtek szegények.)

Szóval éjjel ˝ 12-kor adták A csapdát a tévében, esélyem sem volt megnézni, sőt annyi erőm sem akadt, hogy videókazettát keressek,  beprogramozzak stb., ezért elhatároztam, hogy hétvégén kikölcsönzöm dévédén. Így is lett, kivettem, megnéztem, hatása alá kerültem, erős film, és ebben is szikáran, nagyszerűen játszik a főszereplő. Nebojša Glogovacnak hívják. A keresztneve oroszul azt jelenti, ne félj!

vissza a lap tetejére

15. hétfő

Szóval az Ortutay Gyula naplói a halálát követő 30 éves várakozás után jelentek meg nemrég, két vaskos kötetben, 1938-tól 1966-ig. Anyukám már végigolvasta, és amikor átadta, megjegyezte: mit meg nem tud az ember, ezek olyan megbecsült káderek voltak, hogy még egymás szeretőinek és volt szeretőinek sorsáról is gondoskodhattak. Majd ha elérek idáig a könyvben, biztosan ki fogok akadni, de egyelőre csak 1939-ben tartok, és azon vagyok meglepődve, ahogyan a zsidótörvényekre reagál. Helyteleníti persze, de emocionálisan mintha nem viszonyulna sehogy. Nem reszket a tolla a felháborodástól, az értetlenségtől, a riadalomtól, hogy akkor ezt most hogy…

Jó, persze lehet egyrészt, hogy majd később (a könyvben) eljut ide, meg az is lehet, hogy én ezt innen, a jövőbeli távolból, a múlt (viszonylagos) ismeretében irreálisan kérem tőle számon. Na akkor erre majd még visszatérünk.

Mai:

De idéznék valamit, amit ő idéz elképedve 1938. december 30-án Jaross Andor minisztertől, „a felvidéki magyarság vezérétől”:

NEM ÉRÜNK RÁ ARRA, HOGY A LIBERÁLIS DEMOKRÁCIA ALAPJÁN FELÉPÍTETT PARLAMENTARIZMUS VITÁIBAN FECSÉRELJÜK EL IDŐNKET, MERT A LIBERALIZMUS DEMOKRÁCIA, A DEMOKRÁCIA VITA, A VITA PEDIG RENDETLENSÉG ÉS FEJETLENSÉG.

vissza a lap tetejére

16. kedd

Mai:

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

 

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor – abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

 

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

 

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

 

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

 

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

 

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

 

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

 

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

 

Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is itt-ott egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

 

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

vissza a lap tetejére

17. szerda

Reggel telefonált a bátyám és kicsit szomorúan felköszöntött, de meg is értem, mert akinek már a húga is ötvenéves, annak igen öregnek kell lennie!

Este kedves férjem saltimboccát rendelt házhoz, rozé pezsgőt ittunk, volt rengeteg rózsa az asztalon, Szveta Babkina speciális kérésére elénekeltük a Puszty begut neukljuzse kezdetű orosz szülinapi dalt – bár ez nem ment könnyen, mert én a dalszövegekből rendesen csak minden második-harmadik sorra szoktam emlékezni (ebből például leginkább az ötszáz jégkrémre), ám az internet segített –, azután többször megnéztük révült mosollyal Louis Armstrongot (annyira édes!), Frédike békésen röfögött hozzá, végül pedig a Milan–Manchester BL-meccsre is sor került, megelégedésre szolgáló végeredménnyel.

vissza a lap tetejére

18. csütörtök

Már el kellett volna mondanom, a félreértések elkerülése végett, hogy ha egy színházban a szünet után üresen marad a székem, az nem feltétlenül azt jelenti, hogy otthagytam az előadást. Mert ha nagyon beszorulva érzem magam a sor közepén, vagy hústorony ül előttem, vagy zacskózörgető a balomon, vagy jegygyűrögető a jobbomon, akkor szívesen odébbállok ülök, amennyiben vannak egyéb lehetőségek a nézőtéren.  Tegnap a Vígszínházban, A varázsfuvolán, nem az én estémen,  egy 10-12 éves bennfentes kis Okos Tóni üldözött el a helyemről, aki már a nyitányt is végig vezényelte. Azután a második részben egy olyan, közeles nézőtársra tettem szert, aki percenként ötször keményen megszívta az orrát. Ez messze több volt annál, mint amit ezen a napon el tudtam viselni.

Maga a produkció sem dobott fel. Zeneileg, mi tagadás, kissé unom A varázsfuvolát, Marton László rendezését pedig eléggé varázstalannak találtam. Csupa operaénekeses szereposztáshoz volt szerencsém – de Polgár Lászlót persze nem lehet már elkapni, ha az ember lecsúszott az első, decemberi előadásokról –, színészileg nem hatottak rám igazán meggyőzően. (Az a szopránkacagás…, amivel a három Hölgy elhagyta a színt…) A Taminót játszó Pataki Potyók Dánielről tudok meleg szavakkal megemlékezni. Telten zengő hang, tisztán érthető szövegű éneklés, és valami dacos-hebrencs taminói kiállás. 

vissza a lap tetejére

19. péntek

Tegnap eljött az a pillanat, amikor az állandó felügyeletre szoruló Frédikének kutyaszitter híján választania kellett, hogy velem jön-e kocsival félnapos orvoslátogatásra vinni anyukámat, vagy kedves férjemmel elközlekedik Zuglóba hosszas radiátorszerelést felvigyázni. Az utóbbi lett a programja, életében először metrózott – ez alkalomból kibővítette belvárosi rajongótáborát a metróközönséggel –, trolizott, és viszonylag jól viselte a kis matuzsálem a fáradalmakat.

Késő délután én hoztam haza, és amikor utóbb visszatértem a kocsihoz, helyreállítani az autóban a normális viszonyokat, odalépett hozzám egy rokonszenves külsejű, bizalomgerjesztő stílusú ember, és „mint skodás a skodástól”, segítséget kért. (Megijedtem, hogy mindjárt kereket kell cserélnem vele :-) Elmesélte, milyen fatális dolog történt, miért van szüksége négy BKV-jegyre, amit ő nekem egy üveg Jegermeister társaságában fog visszaadni, ehhez ragaszkodik. És mint az nem meglepő, BKV-jegy nem volt nálam. (Bár lehetett volna, de bérletem van.)

A helyzet felett ott lebegett az az eshetőség, hogy engem most becsapnak, fondorlatos módon, jóhiszeműségemmel visszaélve pénzt csalnak ki tőlem. De nem tudhattam biztosan. Adtam neki. Hazafelé baktatva, átgondolva a dialógust, több gyenge pontot találtam a történetében. (Amikor az utcán lepukkant emberek odajönnek hozzám ilyen-olyan mesékkel kérni, azt meg sem hallgatom, rögtön megrázom a fejem.)

Több mint valószínű, hogy egy profi szélhámos volt – a rokonszenves külső és a bizalomébresztő stílus nyilván munkaeszköz –, de ettől még bárki rendes emberrel megtörténhet (velem is!), hogy egyszer csak olyan hülye, szorult helyzetbe kerül, amiből csak ismeretlenek alkalmi segítségével tud kikeveredni. És nem, és nem, az nem lehet, hogy ilyen esetben a bajba jutott teljesen hiábavalóan forduljon másokhoz! Ennyire nem lehet globálisan, minden egyénre kiterjedően reménytelen és közönyös az emberiség!

Én meg ehhez ragaszkodom. Akár baleki státusban is.

vissza a lap tetejére

20. szombat

Tegnap volt két hete, hogy láttam Szatmárban a Három nővért, és még mindig nincs meg a kritika róla. Ez szörnyű, szörnyű, szörnyű! – hogy Irinát idézzem. De hát munkanapon képtelenség a kultúra.hu-cikkeken túl még írni is. Tehát most kell nekiállni, lestrapáltan.

A héten újraolvastam John Steinbeck Édentől keletre című regényét, mert írnom kell majd a jövő heti új színházi bemutatóról. (Igen, ha a „nemzeti színházi”-t így kell írni, kisbetűvel, akkor bizonyára ugyanez a követendő eljárás az Új Színház jelzősítése esetében is, pedig ez hülyeség szerintem, sőt értelemzavaró. Akadnak a magyar helyesírásnak olyan szabályai, amelyekkel a magam részéről egyáltalán nem értek egyet.)

Aztán tegnap megnéztem Elia Kazan 1955-ös filmjét is, James Deannel Cal szerepében. Kétségkívül volt ebben a fiúban valami. Úgy nézem egyébként, hogy pici lehetett. (Ahogy pici Al Pacino vagy Robert de Niro is.) Mindenki számára az a legjobb, amit tehetnek alacsony férfiak – akiket némiképp zavar a kis termetük –, ha elmennek filmsztárnak. 

vissza a lap tetejére

21. vasárnap

Három nővér-kritika, nyers változat – teljesítve. Arról beszélgettünk a reggelinél, hogy vajon milyen lehetett az élet Moszkvában a Prozorov-házban. Nyitott szalon, nagy társaság. Doktor Csebutikin és az ifjú Versinyin („a szerelmes őrnagy”) szívósan udvarol a mamának, aki igazi nagyvilági dáma, szívesen fogad olyan népszerű művészeket és tudósokat, mint Arkagyina, Trigorin vagy Szerebrjakov. A tábornok papa titokban szenvedélyesen kártyázik, Samrajev fedezi. A lányok mellett Sarlotta Ivanovna a nevelőnő, ő fogja beavatni a kamaszodó Andrejt. Történnek mindenféle érdekes fordulatok, párbaj is lesz, egy golyó véletlenül az egyik tanút találja el, akit idősb. báró Tuzenbach-Krone-Altschauernek hívnak. És így tovább. Lehet, hogy egyszer majd megírom előzményszíndarabnak, Három a kislány címmel, Mínusz húsz év múlva alcímmel. 

Mai:

Szép Ernő Isten báránykái című egyfelvonásosából:

MIT GONDOLSZ, HA ÉN NEM ADTAM VOLNA AGIT HÖRÖMPŐNEK, LENNÉK ÉN MA HÖRÖMPŐNÉ?

vissza a lap tetejére

22. hétfő

Lehetett tartani attól, hogy ha Galambos Péter Játék a kastélybant rendez, akkor nem éri be avval a nagyon is nehéz feladattal, hogy kifogástalanul működésbe hozza a darabot, hanem majd igyekszik felturbózni Molnár Ferencet. (Amikor Az üvegcipőt vitte színre Veszprémben, arra is ráterhelte az ötleteit.) Úgyhogy én tegnap Székesfehérváron a harmadik percben szerettem volna hazajönni, mert akkor már egy ideje ment az előadás, de még nem ért el a Molnár Ferenc-i kezdéshez. Velencei karneválozók kánkánját, majd a kastélybeliek orgiaszerű mulatozását láttuk (dámák üvegből itták a pezsgőt), míg Turai le nem állíttatta a jelenetet. Már ekkor látszott, hogy elmondhatjuk majd Turai szavait parafrazeálva: Csak Galambos Péter ne tanítsa Molnár Ferencet darabot írni! (Plusz még láttatott is mindent, amit talán inkább a fantáziánkra kellett volna bízni. Nemcsak Almády és Annie szerelmi kettősét a fal mögött – az hagyján –, de még azt is, hogy Ádám önakasztásra készül a fürdőkádban.) Mindeközben sajnálatosan nem volt megoldva az az alapvető feladat, hogy a szereplők hatásosan poentírozzanak. Csak egyetlen példa: a Lakáj – akinek megformálója egyébként nem éri el azt a szakmai szintet, hogy egy Molnár Ferenc-darabban színpadra lehessen küldeni – több jó poénnal is rendelkezik, ezek közül ezerszázalékosnak mondható az, amikor a „Mikor alszik maga?” kérdésre azt feleli: „télen”. Mármost ez Fehérváron a díszlet pincerészében, a fél nézőtérnek háttal állva van elmondva. Aki hallja, az sem érti.

Az első felvonás oly mértékben laposra és lagymatagra sikeredett, hogy félóráig egyetlen értékelhető, közös nevetés sem hangzott fel a nézőtéren. Felteszem, ez némi rémületet kelthetett, mert a második felvonásra hirtelen került egy hangosan és felszabadultan kacagó férfinéző.

Balsai Móni Annie-jával meg voltam elégedve. És Mertz Tibor Almádyja is eléggé rendben van.

issza a lap tetejére

23. kedd

Hogy ma fél napig nem volt elérhető a portál, ez szerencsésen egybeesett avval, hogy úgysem volt mit írnom.

vissza a lap tetejére

24. szerda

Elmondanám, hogy az utcán mobilozó fiatal lányok szoktak a legképtelenebb telefontudósításokat adni a Frédikéről. (Pl.: „Jé, itt megy mellettem egy agár, és gipszben van a lába!”) Aztán amikor „Egyem meg!” felkiáltással megáll a Frédike mellett egy-egy járókelő, arra értelemszerűen az a válaszom, hogy ne egye meg. A minap a Váci utcában a postás bácsink fixírozta hosszan a kiskutyát, egy idő után meg is kértem, hogy ne harapja meg. De vagy nem szereti a tréfát, vagy nem ismeri azt a sajtószakmai alapvetést, miszerint az nem hír, ha a kutya megharapja a postást, csak az hír, ha a postás harapja meg a kutyát. Mindenesetre sem nem harapott, sem nem mosolygott a postás bácsi, úgyhogy máskor majd nem viccelek vele.

Tegnap viszont odajött hozzám egy angol nyelvű nő, és lájkolta, ahogy a Frédikével bánok. Azt mondta, nem először lát bennünket, és egészen biztos abban, hogy ez a kutya azért is ilyen szép és öreg, mert sok szeretetet és törődést kap-kapott tőlem. Tőlünk – igazítottam ki.

Az tény, hogy meleg családi környezet és gyengéd gondoskodás veszi körül. Szerencsénk is van vele, mivel végtelenül kedves, jóérzésű, hálás, szelíd, jótermészetű jószág. Soha nem adta jelét negatív tulajdonságnak: sunyiság, düh, barátságtalanság, vadság, bizalmatlanság, kiszámíthatatlanság – semmi ilyesmit nem tanúsított egy percig sem. Úgyhogy igazán egy érdemes kutyaművész.

Megjegyzem, nem eredménytelenül neveljük itt a könyvespolcok aljában a könyvek szeretetére. Tegnapelőtt tétovázás nélkül bevonult a nyitva hagyott ajtajú Rózsavölgyibe, és az eladók legnagyobb elragadtatására érdeklődve körbejárt két könyvkupacot. Sajnos rossz már a szeme, így nem biztos, hogy el tudta olvasni a könyvcímeket.

vissza a lap tetejére

25. csütörtök

Ortutay Gyula és Radnóti Miklós együtt jártak Szegeden egyetemre. Barátok lettek, azok is maradtak. 1939 nyarán, a háború küszöbén együtt utaztak feleségestül Párizsba egy hónapra. Radnótiék már harmadszor jártak ott. Ők a PEN vendégházában laktak az első héten, Ortutayék egy, a Citére néző hotelben. Mászkáltak, vendéglőkben üldögéltek, moziba mentek, könyvárusok portékáját vizsgálgatták. Alig több mint egy évvel később, 1940 őszén Radnóti munkaszolgálatosnak vonult be, Ortutay pedig azon drukkolt, hogy harmincévesen egyetemi katedrát kapjon a frissen visszacsatolt Kolozsváron.

Nem tudom, hogyan lehetett ezt az egészet ép ésszel elviselniük. És vajon a kilencvennyolc éves Radnóti Miklósné Gyarmati Fanninak vannak létező emlékei a férjéről, akinek hatvanhat éve az özvegye? Látja még maga előtt, vagy voltaképp már csak a fényképeit? Tudja hallani a hangját néha?

Remélem, remélem, hogy igen. Kívánom, hogy igen.

vissza a lap tetejére

26. péntek

Úgy képzelem, hogy ha egy főiskolás rendezőnövendék a Katonában rendez, remeg kicsit a lába. Nem is gyakran esik meg ilyesmi főiskolás rendezőhallgatókkal. Itt van most Kovács Dániel, aki Az élet álom című Calderón-drámát vitte színre a Kamrában. Úgy képzelem, nagyon tisztelte a színészeket, és nem nagyon tisztelte a több száz éve halott szerzőt. A darabot csontig húzta, költészetmentesíttette, filozóftalaníttatta, és ennek eredményeként jobbára pusztán a történet vázára szorítkozott. Lett, ami lett, alapanyagként. Amit Kovács Dániel a színpadra tett belőle, az fiatalosnak és egyszínűnek hat. Nem volt elég bátor a fiatalember, ha már. Az előadás könnyed, játszi, jópofa és súlytalan. Nincs kiterjedése. Ámbár lehet, hogy így korszerű. Így korunkszerű. Mindenesetre a színészek kezében csak alig valami maradt.

Pedig hát speciel Keresztes Tamásban minden meglenne egy formátumosabb Segismundóhoz. Az irónián túl a mélység is. Plusz van benne valami higanyszerű. Most megint az jutott eszembe róla, hogy valaki csinálhatna vele egy Petőfi-filmet. Nem patetikus történelmi ezüsthajósat (vagy mi a neve annak a pénznyelő automatának), hanem olyasmi "héniál"-t, mint a Picasso kalandjai.

vissza a lap tetejére

27. szombat

Mondta a szerkesztő tegnap este az Édentől keletre premierjén, hogy el kell ma mennie, ezért ha délig nem készülök el, akkor már elég lesz csak vasárnap délelőtt küldenem a kritikát. Tehát az előadás után hazajöttem és megnyugodva lefeküdtem aludni. Nekem a rapid kritikánál éppen ez lenne az ideális üzemmenet. Az előadásra aludni egyet, másnap megírni a cikket, arra is aludni egyet, aztán harmadnapra feltámadni és elküldeni.

Mit is mondjak addig? A filmváltozatnál sérelmeztem, hogy kihagyták a regény két legértékesebb szereplőjét, egyfelől Hamiltont, másfelől Lee-t, de most, amikor Spiró György viszont beleírta őket ebbe az amúgy optimális színpadi adaptációba, rájöttem, hogy hiába. Nem, ők nem menthetők át az epikából. Még Derzsi János a maga súlyos és izgalmas karakterével csak-csak megsejtet valamit a kínai szolga nemességéből. (Nem tudom, miért, de a regényt olvasva Lee-t végig Viszt Attilaként láttam magam előtt.)  Ám a Hamiltont játszó Nagy Zoltán – önhibáján kívül – semmit nem tud átadni ennek a hősnek az intellektuális erejéből és kisugárzásából. (Az önhibáját, azt igen. Mármint hogy nem hat elég jelentős személyiségnek a színpadon.)

Olyan, hatásvadász előadásnak találtam Szikora János rendezését, amely nálam nem ért célt. Majd holnap idelinkelek, hogy részletezve legyen.

Más. A mai sétán odajött egy fiatal nő és azt mondta, szeretné, ha a kiskutya megjelenne egy próbafotózáson. El lett utasítva. Frédike nem megy castingolni. Majd ha ő és csak ő kell, ha hozzák az exkluzív szerződést, ha minden feltételét teljesítik, akkor esetleg aláír.

vissza a lap tetejére

28. vasárnap

„Immáron már” (’Réczei Tamás’) 12 napja ötvenévesként mélyen átérzem, mennyivel könnyebb ötvenes színikritikusnak lenni, mint ötvenes színésznőnek. De empátiával gondoltam tegnap este arra is, hogy nincs könnyű helyzetben az a színház, amelyiknek olyan jeles női színésznői vannak, mint Udvaros Dorottya és Básti Juli. Évente kell megelégedésre szolgáló feladatot keresni és találni nekik a drámairodalom természetszerűen szűk választékából. (A darabokat elsősorban férfiakra írják, másodsorban fiatal lányokra-nőkre, sokadsorban bölcs vagy gonosz öregasszonyokra, és a legkevésbé a kissé túlérett hölgyekre.) Ennek az igyekezetnek jegyében került elénk a Nemzetiben ez az ásatag áldráma, az Orfeusz alászáll. (Mint erről itt már volt szó, Tennessee Williams úgy, ahogy van passzé szerintem.) Még ha a rendező Sopsits Árpád (ki)talált volna valamit, amivel bármi módon megragadja vagy leköti hozzánk ezt a históriát! De nem. Meghatározó jegyek: Antal Csaba utazó lépcsősora (kéne tán Antal Csabának musicalhez terveznie) és sok röhejes, csőrös orrú csizma és cipő. A színészek természetesen megtették a magukét, Udvaros Dorottyával és Szabó Kimmel Tamással az élen. Egyébként némiképp zavarbaejtő a további szereposztás. Mert ha Szabó Kimmel Tamás azt mondja a Carolt játszó Péterfy Borinak, hogy te nagyon fiatal vagy, én meg már kinőttem ebből, akkor igazán nem tudom, hirtelen mit gondoljanak, amikor Szarvas Józsi Mamának nevezi Nagy Marit: az anyja vagy a felesége?

Egy percig sem hittem el az előadást. De ha igaz, hogy partnerszerelem lett belőle – ahogy azt a bulvársajtó hírelte –, akkor megérte színrevinni.

vissza a lap tetejére

29. hétfő

 Ilyen nap meg nincsen is.

vissza a lap tetejére

30. kedd

Ilyen se.

vissza a lap tetejére

31. szerda

Ilyen meg pláne.

      

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra