Stuber Andrea naplója

 

© netrights: Stuber Andrea

 

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra

2004. október:

 

 

 

 

1. péntek

2. szombat

3. vasárnap

4. hétfő

5. kedd

6. szerda

7. csütörtök

8. péntek

9. szombat

10. vasárnap

11. hétfő

12. kedd

13. szerda

14. csütörtök

15. péntek

16. szombat

17. vasárnap

18. hétfő

19. kedd

20. szerda

21. csütörtök

22. péntek

23. szombat

24. vasárnap

25. hétfő

26. kedd

27. szerda

28. csütörtök

29. péntek

30. szombat

31. vasárnap

Napló:

1.  péntek

Eléggé meglepődtem a mai újság láttán. Horesnyi Balázs egyik díszletfotójából, A Senákból kivágtak úgy egynegyednyi részt, és azt tették a Jövő 7 címlapjára. (Érthetetlenül közönyösek egyébként a tekintetben, hogy mi micsoda. Oda nem biggyesztenék a képaláírást, hogy ki vagy mi látható, és ki fényképezte.)

Tegnap Az ügynök halála a Nemzetitől a Tháliában. Őszintén szólva soha nem értettem, hogy mi van eszve ezen a darabon. Amikor először láttam, már akkor lejártnak találtam. Alföldi Róbert a méretekkel játszik. Óriási bútorok, pici szülők, nagyra nőtt gyerekek. A színészek (Bodrogi Gyula, Vári Éva, László Zsolt, Czapkó Antal) igazán nem rosszak. A második rész egész jól működik. De nem szeretem, amikor valaki az utolsó két mondatért rendez meg egy darabot. Miből gondolja, hogy nem mentem haza a szünetben?

Általában megnézem a magyar filmeket becsületből. No de mindennek van határa, nekem is, ezért az Argót nem fogom megnézni. Amikor az Apám beájulna című filmet abszolváltam, ollllllyan dühösen jöttem ki a moziból, hogy úrinő létemre legszívesebben megrugdostam volna a falat. Hát hogy jövök én ehhez?!

vissza a lap tetejére

2.  szombat

Tegnap a Krétakör Feketeországa. Érdekes este volt. „Light”-os Schilling, de sokszor torokszorító. Nagyon lehet rajta röhögni meg sírni. Többet most nem írok róla, mert Színház-cikk lesz.

Apropó Színház újság. Arra gondoltam az évad-összefoglalókat kissé elunván, hogy mi lenne, ha idén nem színházat szemléznék nekik, hanem színészt. Végignézni valakinek a repertoárját, régi és új szerepeit, lehetőleg olyan színészét, aki többfelé és többfélét játszik, aztán megírni. Mondtam Csáki Juditnak, tetszett neki az ötlet, de alanyt úgy elsőre nem találtunk hozzá. Aztán amikor megláttam a Radnóti Színháznál a lengő lepedőt, hogy Tóték lesz Hegedűs D. Gézával, még aznap jött a meghívó Pécsről: Anconai szerelmesek Hegedűs D. Gézával, szög ütődött a fejembe. Hegedűs D. Géza, akinek így szezonkezdésként rögtön nem sikerült a Vaknyugat. Judit azt mondta: azért ha nagyon utálom Hegedűs D. Gézát, akkor ne róla írjak. De nem utálom. Direkt kíváncsi vagyok, hogy mondjuk a Nóra Helmerje után mi lesz az a szerep e sok közül, ami neki való, és jól eljátssza. Úgyhogy Hegedűs D. Géza követője leszek. Kellene azonban másik jelölt is, tartaléknak, akit szintén végigpásztáznék, aztán a kettő közül az egyikből csak összejön majd a portré. (Javaslatokat szívesen veszek, bár nem ígérem, hogy el is fogadok.)

Mai:

A Senákos Jövő 7 címlapról jutott eszembe a kedvenc mondatom Háy János színdarabjából. Nem mintha mélyenszántó vagy nagyszabású kijelentés lenne, a legkevésbé sem, de László Zsolt elvetemülten jól bírta mondani:

LESZAROM A TYÚKOKAT, A TYÚKOKAT KÜLÖNBEN NAGYON LESZAROM.

vissza a lap tetejére

3. vasárnap

Sirály az Örkény Színházban. Nem tudom, mit célzott az előadás – talán Trepljov volt hangsúlyos: mindegy, hogy új formák vagy sem, fő, hogy az ember írjon, ahogy jön belőle –, de élvezetes volt. Vígjátéknak játszották (ez mondjuk rontja a negyedik felvonás esélyeit), s szépen kapálóztak benne a fiatalok: Czukor Balázs, Hámori Gabi. Volt baljós előjel: egy interjú Kerekes Évával nyáron a MaNcs-ban. Azt mondta, idegenkedik Arkagyinától, nem érti, hogy lehet, hogy nem szereti a gyerekét, és a színészet előbbrevaló számára az anyaságnál. No, gondoltam, akkor nem biztos, hogy Kerekes Évának Arkagyinát kell játszani. Ennek megfelelően kívülről adta a szerepet, már-már karikaturisztikusan, és ezt a premierközönség nagy szeretettel fogadta tőle. Hanem a nagy visszaszerzési jelenetben átment kitárulkozóba, taknya-nyála egybefolyt, úgy sírt és sajnáltatta magát, mint egy gyerek. A jelenet végén pedig értelemszerűen kiderült, hogy most is csak játszott. Vagy csak úgy tett, mintha játszott volna. Ezt egybeszőtte. Bravúrosan csinálta.

A Sirály után a Kritikus-díj a Kamrában. A tavalyi évad legjobbjai megnézhették egy ügyetlen dramaturgiájú esten, hogy milyen megpróbáltatás a kritikusok számára a nyilvános szereplés. (Nem hiszem, hogy bármelyikünk élvezte volna a színpadra lépést.) Kérdezték ma a szüleim, mit mondtam a Krétakör Sirájáról mint legjobb előadásról. Mondtam: nem gondolják, hogy képes vagyok még egyszer felállni és előadni?! De leírni azért tudom. Nagyjából ezt mondtam:

Régi álmom, hogy meglátogat egy tündér, és lehet kívánni. Azt kérném, hozza el hozzám egy napra Anton Pavlovics Csehovot. És elhozná. Teáznánk, beszélgetnénk. Kérdezősködnék. Például hogy Dorn doktor apukája-e Másának. Lehetett-e a Prozorov-mamának Moszkvában viszonya Versinyinnel. Ilyeneket. A végén ő azt mondaná: Andrea Ervinovna! Pájgyomte Csájku pászmótrim v tyéátrje KRE-TÁ-KJOR. Mózsná? Mózsná! És boldogan elvinném. Úgy gondolom, meglepődne. Azon, hogy ilyen most a színház, ilyenek a színészek, ilyenek a nézők. És elragadtatottan látná, hogy a darabja erőteljesen működik, él, hat. Nem tudom másképp elképzelni, mint hogy a végén egy elegáns, széles mozdulattal megemelné világos kalapját a társulat előtt. Ehhez szeretnék én, igen szerényen, csatlakozni.

vissza a lap tetejére

4. hétfő

(A hétvégén felmentünk a Bazilika kilátójába, hogy benézzünk Máté szobájába. Ugyanis van ott a körbekilátón egy olyan pont, egy olyan kiszögellés, ahonnan épp rálátni az erkélyünknek ama részére, ahová a gyermek szobája néz. Úri program ez ma már, két lift is van. Amikor legutóbb felmentünk, még gyalog kellett megmászni a kupolát.)

Tegnap a Negyedik nővér premierje a Radnótin. Mondtam is Csomós Marinak a Kritikus-díj estéjén, hogy megyünk a bemutatóra, de ezt ne vegye fenyegetésnek. (Kedvesen köszönte az ajándékot, egyben mentegetőzött, hogy nem hívott fel utána. Direkt jól tette. Nem tudtam volna mit kezdeni avval, ha telefonál. – Ó, köszönöm! – Ó, szívesen! ? Vagy hogy?) Ami a Radnóti produkcióját illeti, nem nagyon tetszett. Legfőképpen az nem, ahogyan egy New Yorkban élő lengyel lefesti az amerikaiaknak az oroszokat. (Vagy a lengyeleknek, hiszen lengyelül írta Glowacki. Onnan tudom, hogy Pászt Patrícia fordította, akit egyszer régen nagyon kedves fiatal lánynak ismertem meg, viszont azóta nem láttam vagy nem ismertem meg.) Valahogy az egész előadás egyik szememen be, a másikon ki. Nehéz lesz írnom róla, pedig kell, a Kritikának.

Mai:

Voltaképp tegnapelőtti, Gálffi László mint Dorn doktor énekelgette a Sirályban:

HA MEGHALOK, NE KÉRDEZD, HOGY MIÉRT HIDEG A LÁBAM!

vissza a lap tetejére

5. kedd

E heti Jövő 7-leadványom Kubik Anna, ő is jól bevált beszélgetőtárs. Tegnap találkoztunk, már meg is írtam. (Egyszer régen, amikor én épp állástalan voltam, Kerényi Imre pedig torzulófélben levő színigazgató, azt mondta nekem mintegy tanácsként, hogy le kell szállni a már nem tudom milyen magaslatokról, és el kell menni a Kiskegyedhez színházi híreket írni. Hát nem mentem. De megmutatom, hogy napilapnál a színészinterjúnak milyenféle populárisabb változatát míveltem szívesen. Íme Kubik Anna.)

Tegnap az újvidékiek Fekete Pétere. Rengeteg rokonszenvem az övék, de szakmailag nem sok jót tudok majd mondani erről a produkcióról a Criticai Lapokban. Ugyanakkor a Thália közönsége a végére teljesen megvette őket, és nyilván otthon is jól betölti feladatát az előadás. Ma A pojácát (Platonovot) adják, ami miatt kicsit drukkban vagyok. Egyrészt mert mindig kockázatos egy jónak talált előadást másodszor megnézni, pláne valakinek megmutatni – én kedves férjemet viszem, ha jót akarok neki –, hátha nem lesz jó. (A Krétakör Sirája ezt a próbát is kiállta.) Másrészt mert ennek a produkciónak adtuk a fődíjat Kisvárdán – Balázs Áron díjazását is kifejezetten szorgalmaztam –, tehát álljanak szépen helyt a zsűri véleményéért!

vissza a lap tetejére

6. szerda

(Játék a betűkkelt játszottam az interneten egy csehov nevű ellenféllel, és a harmadik fordulóban boldogan újságoltam neki, hogy fel lehet tenni a cseremsa szót. De nem tudta, mi ebben a jó. Aztán olyan hosszasan magyaráztam neki, hogy a Három nővérben [ 25. oldal] ezen a szón vitatkozik Csebutikin és Szoljonij, hogy lejárt az időm, és elvesztettem a partit.)

A tegnapi Pojácán rengetegen voltak, nehezen jutottunk be (jegymizéria) és az utolsó sorokba kerültünk. De onnan is úgy éreztem, hogy működik az előadás. Kedves férjemre nézve meg azt láttam, hogy egyre laposabbakat pislog (persze van mitől fáradtnak lennie), és azt mondja, ebből a távolságból alig tudta megkülönböztetni egymástól a színésznőket. Pedig mennyire karakteres Szorcsik Kriszta szélesen elegáns tábornoknéja és Mezei Kinga szűken kimért Szofija!

Mai:

Kiolvastam a Milotát, úgyhogy mehetek méhésznek. (Sok ismeretterjesztő töltelék van a könyben.) Azután kedvenc Thomas Mann-regényemhez, A varázshegyhez nyúltam.

A TAPASZTALAT AZT MUTATJA, HOGY MÉG A LEGCSEKÉLYEBB KIS ESEMÉNY IS MINDIG MÁSKÉPP TÖRTÉNIK, MINT AHOGY AZ EMBER ELŐRE KIFESTETTE MAGÁNAK.

vissza a lap tetejére

7. csütörtök

A Cyrano az a színdarab, amitől általában elfog a harctéri idegesség. Egy gáláns, komplexusos lovag, aki kétszer tesz tönkre egy nőt. Önző, ostoba, öntelt, gyáva férfigőgből. Hanem a becsülete makulátlan. Arra még varrathatna gombot Roxane-nal, mielőtt gavallérosan meghal neki.

Az újvidéki előadásról most csak annyit: akármilyen jó kis színész Balázs Áron, biztosan nem lesz szerencsés, ha mostmár minden főszerepet ő fog játszani.

Lajos Sándor közlése szerint csúsztatások történtek a szept. 28-i naplóbejegyzésemben. Az alábbi pontokba szedte kifogásait:

1. A tanú című film említett idézetét nem ismerte, de sok másikat igen.

2. Késő éjjel adta a filmet a tévé. Nem otthagyta, csak elaludt rajta.

3. Tisztában van avval, hogy A tanú a maga korában mekkora dolog volt, de unja az ötvenes éveket, és a mai ravaszabbul borzalmas idők jobban érdeklik.

4. A filmet szakmailag (vágás, világítás, színészek) gyengének, amatőr munkának tartja.

5. Bacsó Pétert nem gondolja nagy rendezőnek, viszont nem is haragszik rá, pedig én úgy állítottam be őt, mint aki.

(Ajaj! Úgy látszik, hogy napló műfajban épp úgy tudok akaratlanul is megbántani, mint kritikában. Vagy mi.)

vissza a lap tetejére

8. péntek

Most, hogy régi cikkeket szedek elő, szkennelem, aztán ellenőrzöm, vagyis elolvasom, érnek mindenféle meglepetések. Kellemetlenek meg kellemesek. A Funtek-portréról például, amelyre annak idején büszke voltam – az első egész oldalas anyagom az Új Tükörben, „27-es”, ez fogalom volt; mindig a 27. oldalon hozták ezeket az alanynak is rangot adó portrékat vagy interjúkat –, azt látom, hogy nem jó cikk. Fennkölt, nyálas, olvadozó, két-három figyelemreméltó mondatnál nincs benne több. (Az ugyanez idő tájt készült Bubik-, Mácsai-cikkel kevésbé vagyok elégedetlen.) Emlékszem, egyszer Sopsits Árpád azt mondta, na mutassam egy írásomat, amit jónak tartok. Előszedtem Funteket. Legnagyobb döbbenetemre már az elejét szétcincálta, nem is nagyon tudtam vitatni, úgyhogy sértődötten kivettem a kezéből. (Zárójelben: Sopsitscsal réges régen, amikor ő még jóval az első filmje előtt, én meg elvált asszony, néhány hétig vagy hónapig afféle ígéretes vonzó-taszító, vitatkozó-pikírt kapcsolatban leledzettem. Utána olyan furcsállkodó viszonyunk lett egy időre – kölcsönös „Vajon mit ettem rajta?” –, mintha túl lennénk egy viszonyon, holott nem történt köztünk semmi.)

De találok olyan írásokat is, amikre elismeréssel bólintok. A Fejes-interjú például. 1997 őszén a Vasárnapi Hírek kulturális oldalait szerkesztettem. (Akkor múlt el végleg a nosztalgiám a szerkesztőségben való dolgozás iránt.) A beköszönő számomba csináltam ezt a beszélgetést Fejes Endrével. Elolvastam most, és azt mormogtam: disznók elé gyöngyöt. (Mármint nem az olvasókra, hanem a lapra és a főszerkesztőre értve.) Meghallotta kedves férjem, és emlékeztetett, hogy ő annak idején pontosan ezt javasolta az interjú címéül! Na ennyivel (hét évvel) gyorsabb az ő észjárása az enyémnél.

vissza a lap tetejére

9. szombat

Tegnap Varga Gabi volt az esedékes alany a Jövő 7-nek, ezúttal a lap (vagyis Veres Mari) kérésére. Szívesen találkoztam vele, kedves, tehetséges lánynak nézem, a Theomachiában meg kifejezetten szemet szúrt. Azon túl, hogy hittel és alázattal dolgozott, feltűnően öntudatosnak és magabiztosnak is látszott. A beszélgetésünk nem volt az igazi. Idősebb és tapasztaltabb lévén nekem kellett volna flottabbnak és összeszedőbbnek lennem, de elég gyengén muzsikáltam. Ilyenkor viszont megnyugtató a gondolat, hogy csak egy guszta kétflekkest kell írnom. Annyi mindig kijön.

Viszont tegezésileg már magam sem tudom, mitévő legyek. Engem ez a szakma (a színházi) arra szoktatott, hogy itt nő és nő tegezi egymást. (A férfiakkal – már ha hagynak egyáltalán dönteni efelől – magázódom általában, csak azokkal vagyok pertu, akikkel fiatalon, huszonéves koromban találkoztam először.) Aztán mire ebbe az általános tegeződésbe beletörődtem, eltelt két évtized, és most azt tapasztalgatom, hogy fiatal színésznőknek nehezükre esik visszategezni engem. Na tessék. (Egyetlen egyszer fordult elő a praxisomban, hogy egy színésznővel magázódásban zajlott le az interjúnk, de azt értettem. Udvaros Dorottya nyilván így jelezte távolságtartását. Mert írtam ugyan jókat róla többször, de bizonyára inkább ezt a kritikámat jegyezte meg.)

Mai:

Balázs Áron sajnos nem mondta elég jól. Szervét Tibor annak idején igen. Cyrano legszebb mondata, Roxane-hoz:

NEM, NEM SZERETTEM, ÉN ÉDES SZERELMEM!

vissza a lap tetejére

10. vasárnap

Pénteken kínomban elmentem még egyszer a Negyedik nővérre, mert eddig egy sort le nem írtam róla, és gondoltam, hátha egy megújrázott első résztől nekilódulok. Nem lettem lelkesebb. Viszont összefutottam ott Sztyopával (Lencsés István, exnyíregyházi OstStar-díjas ügyelő és rendezőasszisztens, most a Nemzetiben dolgozik, nagyszerű színházi fiú), valamint Király Zsolttal (aki meg gimnáziumi osztálytársam volt, kicsit hasonlít Gyurcsány Ferencre, de nem ezért szeretjük), ez volt a kompenzáció.

Tegnap Tévedések vígjátéka premier a Vígben, ahol Verebes Zolival találkoztunk (mindig helyes volt, most is az), akinek – a bulvársajtó híreivel ellentétben – nem áll szándékában dokumentumfilmet forgatni Anettkáról.

Az előadás – ja, a beharangozója ilyen lett – gyors, nyers, hangos, harsány, vicces. Sok erős hatás, semmi finomság. Jópofa plakátszínház. Ha valaki egész nap a kereskedelmi tévéket nézi, aztán este meg eljön erre, észre sem igen veszi, hogy máshol van. Szóval nem az esetem. Viszont utána arra jutottunk kedves férjemmel, hogy lett volna ide egy apró ötletünk, ami gondolatilag nyilván nem is állna távol Encitől. Ha Égeont Cserhalmi György helyett Kovács Istvánnal játszatta volna. És akkor a végén, amikor Égeon újra találkozik évtizedekkel ezelőtt elveszett párjával, Venczel Verával, láthattuk volna, mit művel az idő. És hogyan differenciál. Mennyivel kíméletesebb a férfihoz, mint a nőhöz.

vissza a lap tetejére

11. hétfő

Gyakran kérdezik tőlem (legutóbb pénteken), hogy mit érdemes megnézni színházban. Erre nagyon nehéz felelni a kérdező alaposabb ismerete nélkül. Mindenképpen kell tudni a válaszhoz az illetőről legalább annyit, hogy mit akar a színházban: kikapcsolódni vagy bekapcsolódni.

Hosszú évek óta a Krétakör Sirája az első olyan előadás, amit előtanulmányozás és mintavétel nélkül is bátran merek ajánlani bárkinek.

Mai:

A Negyedik nővér kritikájának szenvedelmes megírása. Sok olcsócska poén van Głowacki darabjában. De ez, ez jó:

VOLTAM BORBÉLYNÁL. BEÜLÖK A SZÉKIBE, ERRE MEGKÉRDI: „MI LESZ?” HÁT MONDOM: HOGYHOGY MI? BOROTVÁLÁS. ERRE AZT MONDJA, HOGY AHHOZ FEL KELL EMELJEM A FEJEMET. ÍGY. HÁT INKÁBB LEVÁGATTAM A HAJAMAT.

vissza a lap tetejére

12. kedd

Tegnap megnéztem a Shure-ban a Push upot, restancia a tavalyi évadról. Érdekes pali ez a Schimmelpfennig, voltaképp nagyon prózai hangjátékokat ír, valami fura, lebegő költőiséggel. Az előadás egész jó – Németh Ákos rendezte, ez volt az a munkája a Budapesti Kamaraszínházban, amely némiképp honoráriumnak tűnhetett a POSZT-válogatás után –, bár színészileg nagyon egyenetlen. Az olyan színésznőt, mint például Szilágyi Zsuzsa – aki minden hájjal megkent kiöregedett vidéki operettprimadonnának látszik, a kisujjában a szakmával – egyszerűen imádom. Törköly Leventén meg érződik a kaposvári neveltetés.

(Itt jegyzem meg a darab ismerőinek, hogy kedves férjem engem MINDIG által akar vinni karjaiban a pocsolyákon, csak ritkán hagyom.)

vissza a lap tetejére

13. szerda

Visszajöttek végre a Kosztolányiné-kötetek, amik végeláthatatlanul kölcsönben voltak. Amikor tavasszal megvettem ezt a két könyvet (Burokban születtem, Tüzes cipőben), az írófeleség-portréknál kezdtem az olvasást, és azokat annyira taszítóan ízléstelennek találtam, hogy legszívesebben visszavittem volna a boltba az egész pakkot. De a többi írásai között akadnak figyelemreméltóak. Ezt el is vártam a nőtől, hiszen Dezső igenjét bírta! (A férjéről írt könyvében, amelyik régebben jelent meg, zárkózottnak és elhallgatósnak tűnt. Meg is dicsérte őt ezért Karinthy Frigyes, akiről utóbb szintén nem túl személyes hangú könyvet adott ki.)

Amikor év elején a Sufniról interjúztam Máté Gáborral, beszélgettünk Kosztolányiról, mint afféle kedves közös ismerősről, hozzátartozóról. (Akkor jelent meg az Ördöggörcs, amelyben Karinthy Márton azt írja, hogy Kosztolányiné mindvégig Karinthyba volt szerelmes. Peeeeersze. Tetszene a Marcinak.) Azt találtam mondani: ha ismert volna húszéves koromban, engem vett volna feleségül. Máté Gábor kedvesen nevetgélt ezen, én meg tőlem szokatlan éleslátással felismertem, hogy félreértett.

– Mármint nem maga, hanem Kosztolányi.

– Ja!

Mai:

Akartam ideidézni valamit az asszonytól. De így sebtében nem találtam tőle semmi jót.

vissza a lap tetejére

14. csütörtök

Tegnap újra megnéztük az Ivanovot. Erre azért került sor, mert Ascher hívására és örömünkre Csomi állt be a Molnár Erika szerepébe. Csomika (úgy is mint Csoma Judit) barát a nyíregyházi korszakból. Ő az egyetlen, akivel azóta is többé-kevésbé folyamatos a kapcsolat, és nem kizárt, hogy kedves férjem tartja fenn voltaképp. Egyrészt mert szeretjük Csomit, másrészt mert ő – mármint kedves férjem – alapvetően kedves ember, még ha ez mindjárt nem is látszik rajta. (Mert annyira magas, szemüveges és szigorú arcú. Ámbár ez a nézése máig megvan.)

Tetszett nekünk Csomi az Ivanovban. Mivel van humora, az mindig jól áll neki, ha kicsit elrajzolhat egy karaktert. Az előadás határozottabbnak tűnt, mint a bemutatón. Az jutott eszembe (most is, meg előszörre is), hogy ez a Fekete Ernő-féle Ivanov talán egyszerűen tényleg beteg. Ha az esküvője elől nem halna át  a szomszéd szobába, lehet, hogy egy hónap alatt elvinné az agydaganat. Hanem a hatvanas évekbeli ruha-, smink-,  frizura- és olasz sláger parádé most is zavart. Látványosan röhejes. Gyanús dolog. Mi szüksége Aschernek egy ilyen kapaszkodóra?

(A moszkvai egyetemen végeztünk: Ivanov, Lebegyev meg én :-)

vissza a lap tetejére

15. péntek

A felfekvés tudvalevően nagyon veszélyes dolog, de kellő odafigyeléssel megelőzhető. Nekünk Apunál sikerült elkerülni, ennek a szegény amerikai exszupermennek meg – amúgy nyilván luxuskörülmények között – ez okozta a halálát, nem is értem!

Persze lehet, hogy az én apukám rendkívüli. Elvégre egyetlen kórházi tartózkodás alatt lett nyolc-tíz olyasmije, amiből bármelyik önmagában is jó ok egy halotti bizonyítványon. De ő mindent kibírt! Erős a mi apukánk és vár.

(Kifigyeltem, a bátyámmal úgy szoktunk beszélni a szüleinkről, hogy mindketten egyes szám első személyű birtokost használunk.

–  Voltál tegnap a szüleimnél?

–  Nem, de felhívtam anyukámat.)

Mai:

Még mindig A varázshegy. Nem utolsósorban a legszebb könyv a viszonzatlan szerelemről.

HANS CASTORP MINDENKÉPPEN ÉS ZABOLÁTLANUL KÍVÁNTA IS, HOGY MADAME CHAUCHAT VALAMIT, SŐT MINÉL TÖBBET ÉSZREVEGYEN. (...) AKI OLYAN HELYZETBEN VAN, AMILYENBE Ő KERÜLT, VAGY ÉPPEN KERÜLŐBEN VOLT, AZ MINDIG AZT KÍVÁNJA, HOGY ODAÁT TUDOMÁST SZEREZZENEK ÁLLAPOTÁRÓL MÉG AKKOR IS, HA A DOLOGNAK SEMMI ÉRTELME. ILYEN AZ EMBER.

vissza a lap tetejére

16. szombat

A tegnapi színház előtt még kitüntettük magunkat. Ámbár sok nem jutott nekünk, mert fél hatra hirdették ugyan, de csak negyed hétkor csaptak bele a programba, amikor nekünk már indulni kellett a Nemzetibe az egriekre.

Félszívvel mentem különben (a tüntetésre), mert nem nagyon tetszik az sem, hogy elhappolták az időt és helyet a rossz tüntetők elől, meg az sem, hogy ijedtükben lecsukták azt a náci nőcit, legfőképpen pedig az nem, hogy a politikusaink soha nem képesek egységesen fellépni valamiért vagy valami ellen. A pártok reflexszerűen politikai haszonszerzésre igyekeznek felhasználni mindent, márpedig ebben nem szívesen támogatnám őket. És mégis. Néha csak oda kell menni az ilyen helyekre, ahol teljes testi valóval lehet kifejezni, hogy fasizmusból, rasszizmusból speciel biztosan nem kérünk.

Egriektől az Othello Gyulaházán elég épkézláb és kellemes, bár időben kevesebbel is beértem volna. Széles László kiváló, és szerintem Bozó Andrea is ügyes, bár ezt egri körökben nyilván vitathatóvá teszi az igazgatónéi státusza. Utána még Berkoff Nyafogók a Stúdióban, az is formás, jól kitalált produkció zömmel a leghasználhatóbb, közepes évjáratú egri színészekkel. Safranek Károly, aki pont olyan erős, mint amilyen modoros. Venczel Valentin, aki egy szerepen belül is tud hol jó, hol rossz lenni. Nádasy Erika, aki egy fiatal Vári Éva, és mindig élvezettel nézem. (Egyszer elírtam a nevét egy kritikában. Ez annyira bántott, hogy utána küldtem neki egy elnézést kérő levelet, ő pedig kedves, hosszú válaszlevélben beszámolt az életéről.)

vissza a lap tetejére

17. vasárnap

Hétszámra nem nézek tévét, se reggel, se nappal, se este. Tegnap adták Nagy-Kálózy Eszter és Rudolf Péter kétszemélyes, családi Rómeó és Júliáját, azt megnéztem, jópofa dolog. Közben felfedeztem, ami eddig még nem jutott eszembe, hogy Rómeónak ab ovo „vak volt a szíve”, hiszen az a lány, Rozália, akit Júlia előtt szeretett, az is Capulet lány kellett hogy legyen.

Mai:

afféle Rómeó emlék-est, régi Rómeók villantak be. Bagó Bertalan, ahogy vigyorogva fekszik a földön. Mácsai Pál, amint azt kérdi Júlia vallomása után az erkélyjelenetben:

HÁT VISSZAVENNÉD TŐLEM? MIÉRT, SZÍVEM? És lehet érezni, hogy életében először mondja egy lánynak: „szívem”, pedig már évek óta nagyon szeretné mondani.

vissza a lap tetejére

18. hétfő

A Vidám Színpadra mentem ma Figaro házassága próbát nézni, ezt kínáltam fel most a Jövő 7-nek. Volt valami 1945-ös jellege a délelőttnek; iszonyú hideg volt, feltehetőleg takarékosságból nem fűtöttek, többen kabátban álldigáltak a színpadon, miközben egy elrepedt melegvizes csőből legalább tócsa formájában érkezett némi melegség a színpad elé. Én ezt a munkát tulajdonképpen azért nem tudtam még a múlt héten elintézni, mert nem futotta a színháznak több próbapénzre, így csak mától kezdtek dolgozni ezen az október 29-én bemutatandó (ámbár nyáron Keszthelyen már játszott) előadáson. Na ez milyen? Az egész színházi szakma és környéke – a sajtóját is beleértve – anyagilag kész siralomvölgy.

vissza a lap tetejére

19. kedd

(Sokáig voltam hétalvó. De már évek óta csak két-háromalvó vagyok.)

Tegnap elmentem a Játékszínbe a Kései találkozásra. Rossz konstrukció a darab szerintem. Odáig teljesen rendben van, hogy hetvenéves emberek megismerkednek és egymásba szeretnek, de hogy utána abból éljenek, hogy szó szerint visszaidézik a találkozásaikat, ez élettani abszurd. (Eljöttem szünetben, mivel felmérvén az előadás lehetőségeit, úgy ítéltem meg, hogy az első részben láttam nagyjából mindent, amit nyújthat.) Garas és Törőcsik helyesek, jók. Azt gondolom, Törőcsik Mari a legnagyobb színésznő, akit én életemben láttam (eddig). Sulyok Mária súlyosabb jelenség volt a színpadon. Tolnay Klári többet és többfélét tudott a színészi mesterségből. Ruttkai Éva legfeljebb színésznősebb volt. De egyikük sem volt akkora színésznő, mint Törőcsik Mari.

Mai:

Törőcsik mondata a Kései találkozásból:

A RENDET MINDIG AZOK AZ EMBEREK TALÁLJÁK KI, AKIKBEN SEMMI FANTÁZIA NINCS.

vissza a lap tetejére

20. szerda

Tegnap Fehérváron jártam Szentivánéji álmot nézni. Ott most átépítik a színházat, a titkárságot meg sem találtam telefonon, úgyhogy sms-ben Gazdag Tibort kértem jegyet szerezni, akivel egy régebbi Zsöllye címlap-interjúnyi összeköttetésben állok. Galambos Péter rendezte az előadást, erősen elgondolt kompozíció, csak kevés a színésznek nevezhető színész benne. Gazdag. Kuna Károly. Lux Ádám. Még egy-két jó szereplő és sok hasznavehetetlen.

Annak idején Nyíregyházán alaposan szemügyre vehettem Galambos meg Bagossy László első munkáit. Sokat fejlődtek azóta. (Bagossy eleve jobb volt.) Galambos az Utas és holdvilágot csinálta, nagyon szépen tudott beszélni róla, de egyáltalán nem voltak eszközei ahhoz, hogy a színészi játék útján kifejeztesse, amit gondol. Pedig akkor több jó színésszel dolgozott, mint most. (Kerekes Laci! Varjú Olga! Gazsó! Csomi!) Azóta nyilván többre jut a színészekkel. Meg kevesebbet hagy rájuk. Erős képekkel és sűrű teátrális hatásokkal dolgozik. Nem érdektelen a színháza. Azt tudom még mesélni róla, hogy egyszerűen lenyúlta egy munkámat, amikor én már nem voltam nyíregyházi. Csak azért nem tettem szóvá – nyugodtan beperelhettem volna szerzői jogilag –, nehogy a színházat kellemetlen helyzetbe hozzam. Szinte még örültem is, hogy nagyvonalú lehetek, hiszen Verebes István igazgató mindig nagyvonalú volt velem. Verebesnél gálánsabb, nagystílűbb embert nem ismerek. Viszont indiszkrétebbet sem. Pletykásabb, mint három nő együttvéve. Ez engem nagyon óvatossá tett. Már csak ezért sem kerülhettünk szorosabb kapcsolatba az alatt a három év alatt, amíg – megtisztelő hívására, segítőkész gesztusát elfogadva – dramaturgnak nevezett tagja voltam a színházának.

vissza a lap tetejére

21. csütörtök

Nagyszerű szülinapi ajándékot találtam tegnap anyukámnak! A jóindulatú manóknak köszönhetően, akik olykor teljesen valószínűtlen helyekre személyre szólóan tesznek le tárgyakat az embernek. (Másféle manók is vannak, például a szakállfelelősök. Akik éjszaka kicsavarják egyenként a szőröket a férfiak arcán, hogy egy számmal nagyobbat csavarjanak be a helyükre.) Azt most nem mondhatom meg, mi az ajándék, mert anyukám olvassa ezt. De majd három hét múlva elmesélem.

Együtt jöttem fel a liften az alsó szomszéddal, aki igen szívélyes, udvarias idős úr. (Egyetlen apró gyengéje – amiről futó csevelyeinkben még soha nem esett szó –, hogy többször feljelentett bennünket a Műemlékvédelemnél, amikor az amúgy engedélyeztetett lakásátalakításunk folyt. Emiatt nem lett a Panni szobájában még egy ablak, pedig a keretet már megvettük. Aztán beépíttettük a falba, tükör van benne üveg helyett. Nem mondom, jól néz ki.) Szóval, azt mondja nekem, hogy találkozott egy cikkemmel a Népszabadság mellékletében. „Milyen aranyos írás – így ő –, milyen kellemes olvasmány! Bizony el is tűnődtem, hogy el kellene menni megnézni azt az előadást.”

Na, hát elérhet-e ennél többet a magamfajta én?

Mai:

Szoktam néha belenézni a szinhaz.hu fórumjába. (Olvasom, és leküzdöm a hozzászólási ingerenciámat.) Akad ott olyan megnyilvánuló – egy, mégpedig a timcsili nevezetű –, akit fel is kérnék írni, ha színházi lapom lenne. Előfordul, hogy belinkelik vagy bemásolják valamelyik cikkemet. Legutóbb Mezei Kingát. Mire egy vilmos nevű hozzászóló mintegy felsikoltott :-)

JESSZUS... STUBER ANDREÁT TILOS OLVASNI...

vissza a lap tetejére

22. péntek

Visszajelzés még: a múlt héten valamelyik színházban Sándor Erzsi így szólt: „Szeretem, amiket a Népszabadságnak csinálsz.” Majd enyhén szólva is kétértelműen hozzátette: „És milyen szorgalmas vagy...!?!” De nem vettem a szívemre, mert tudom ám, hogy van ez: az ember mondani akar valami kedveset, vagy jópofát, vagy egyszerűen bármit, aztán így sikeredik.

Abszolváltam tegnap főpróbán A Nyugat hősét a Bárkán. Fogyasztható előadás. Varga Gabiról az volt az újszerű benyomásom, hogy ez a lány alighanem beszédhibás. A s hangjai kétségkívül kritikusak. Amúgy viszont nem volt rossz. Azon mulattam jót, hogy a korabeli ír csapszékben kis piros lábaskában láthatólag Smack tésztalevest tálaltak fel Szikszai Rémusznak. (Egyszer a MaNcsban valamelyik újságírófiú ódát zengett az aranyszínű csípős Smackről, a nyakába tudtam volna borulni, mert én is nagy fogyasztó vagyok. Ha semmi egyéb nem jut eszembe, azt szoktam ebédelni. Márpedig gyakran van így.)

A jövő heti Jövő 7 Kulka János lesz a III. Richárddal. Még sosem találkoztam vele. Felhívtam, helyes volt: „Éreztem, hogy ütött az órám!” mondta, bármit értett is ez alatt. Ma megyek hozzá a Nemzetibe.

vissza a lap tetejére

23. szombat

Kulkával egy fél óra alatt elintéztük a dolgot a Nemzeti színészbüféjében, amely kábé úgy fest, mintha a tiranai Sheraton Hotel bárja volna. Ha már ott voltam, megnéztem a már látott Györgyike, drága gyermek első felvonását. Zsúfolt ház, még Káel Csabának is csak egy párnányi hely jutott a lépcsőn. Fogékonyak voltak a nézők, szívesen nevettek, de tapasztalatlannak mutatkoztak abban, hogy mikor lehet tapsolni és mikor nem. Plázamozikban lehetnek otthonosak, gondolom abból, hogy a rendezőasszisztensen és rajtam kívül senkit nem zavart az a fiatalember, aki egyfolytában zörgőszacskózott. Az a benyomásom, már nem először, hogy színházban járatlan a Nemzeti közönsége.

Jött Szűcs Katitól (Színikritikusok Céhe elnöke) egy mail, abban Schilling Árpád levele, melyben mindenre kiterjedően kritizálja a Kritikus-díj átadást. Már-már nyomasztó ez, hogy megint igaza van, én legalábbis a megállapításainak nagy részével egyetértek (a rám vonatkozót is beleértve). Mégis kár, hogy ennyire a kifogásolnivalókra van kihegyezve ez az ember, mert így semmi, de semmi öröme nem lehetett ebben a díjban és az átvételében, jóllehet szeretettel és egyöntetű elismeréssel adtuk.

Ha már Kritikus-díj, elképedve olvastam a Színház újságban a szavazásnál, hogy Nánay István 262 előadást látott tavaly. Én 161-en voltam, az is sok, de Nánay rengeteggel többet ment. Persze ő nyilván más életű. Én ügyelek arra, hogy hetente legalább két estém színháztalan legyen. Olyankor vasalok. Nánay nyilván nem vasal. Igaz, legtöbbször a feleségét is magával viszi a színházba. De akkor ki vasal a Nánayéknál? – kérdem merészen.

Mai:

Synge-tól, A Nyugat hőséből:

A MERÉSZ EMBER A VILÁG ÉKKÖVE.

vissza a lap tetejére

24. vasárnap

Tegnap Verőcére menet – Verőcén lakik anyósom meg Frédi kutyánk, plusz még Bächer Ivánék is – azt mondja kedves férjem: „Azon tűnődöm, miért nincs érzelmileg közöm október 23-hoz. Talán mert már tizenöt éve mindig politikai tülekedés van körülötte.” Én meg enyhe, de szűnni nem akaró zavarban vagyok vele. Abban nőttem fel, hogy 1956-ban ellenforradalom volt. Aztán kiderült, hogy forradalom. Elfogadtam, de roppant tartózkodóan inkább nem nevezem sehogy.

Megnéztem este a tévében a Káel Csaba féle Bánk bánt. Jobb volt, mint vártam. Stílusos, méltóságteljes, szép filmnek látszott.

Némi aggodalommal készülök menni ma az ismeretlen Sziklakórházba a Krétakör Nibelung-lakóparkjára. Megadóan fogadtam az információt, hogy több mint négy órás, melegen kell öltözni és vizet kell vinni. Így mondták, én meg szeppenten kérdeztem: Muszáj vizet vinni? Arra gondoltam, talán be kell szolgáltatni, vagy tűz lesz, ilyesmi. De megnyugtattak, hogy csak akkor kell vinni, ha inni akarok. Ja! Aztán meg olvastam, hogy vándorló előadás, tehát még azt a széknyi biztonságot is kihúzzák alólam. Jaj!

(Miközben burzsuj bátyám és b. neje az Etna távoli, pirosló lávafolyamait nézik az ablakukból Szicíliában. Na jó, pár napjuk volt csak. Holnap megyek értük a fapados gépük elé Ferihegyre.)

vissza a lap tetejére

25. hétfő

Nagyon el voltam szánva, hogy ez a Nibelung-lakópark majd tetszik nekem, de nem. Biztos öreg, merev és konzervatív vagyok, de szerintem a kalandtúra és az akadályverseny nem kompatíbilis a színházzal. Így, ebben a formában még a cselekmény követése is megoldhatatlannak bizonyult. Meg pechem is volt. Folyton rosszul döntöttem, ennek következtében igen keveset láttam. Ha lemaradtam, hogy a következő helyszínen jobb pozícióm legyen, akkor nem fértem be. Ha előresiettem, hogy az elsők között érkezzem, akkor tömött sorokat állítottak be elém. Aztán amikor a fárasztó álldogálás és botorkálás után végre le lehetett feküdni, akkor még ágyat is rosszul választottam. Volt olyan, hogy egyszerre négy színész ugrált pont az én ágyamon.

Háromnegyed kilenc körül adtam fel magamban. Utoljára a W – Munkáscirkusz keltett bennem hasonlóan ellenséges indulatokat, de ott zsigeri elutasításom ellenére is éreztem, hogy rendkívüli ereje van az előadásnak. Itt nem. Színészileg sem kaptam szinte semmit. (Rába Rolandtól talán.) Hogy Csákányi Eszter a leghasznosabb esti órákban barlangi kórista, azt direkt pazarlásnak érzem. Háromnegyed kilenctől már csak arra ügyeltem, hogy kibírjam egészségkárosodás nélkül, és ne ríjon le az arcomról semmi. Bár nem vizslatták a nézőket a játszók. Nemigen kell nekik ide, attól tartok, közönség. Csak láb alatt van folyton. Amikor negyed tizenkettőkör koszosan, csatakosan kiszabadultam, úgy estem értem jövő kedves férjem karjaiba, mint egy elcsigázott menekült.

Mai:

Nem könnyen, de találtam szalonképes két sort a darabban:

ITT FÖNT A HÍDON SZÓ CSAK SZÓT KÖVET

S MEGFULLASZT MÁR A PARTTALAN SZÖVEG

vissza a lap tetejére

26. kedd

Látom ám, hogy a Nibelung-lakópark sokakra nagy hatással van. Ilyenkor mindig megvizsgálom magam, miért vagyok más és miben. Olvastam fórumban: mekkora élmény tíz centiről látni a színészt. Hát én ezt megoldom máshogy, ha erre vágyom. Spirituálisan sem igénylek ilyen közelséget. Ha a színész benyomul az aurámba, az feszélyez, zavar. Amikor dulakodva megszállták az ágyamat, direkt féltem, hogy rám taposnak. Én amondó vagyok, ne fizikailag „atrocitáljanak”, hanem a lelkemre meg az agyamra gyakoroljanak – akár erős, brutális – hatást. Mint a Feketeország! (A Nibelungban van valami – jobb szó híján – embertelenség, amit egyébként Mundruczó jéghideg filmjeiben is érzek.)

Kedvenc Olga Szemjonovnám (lásd: IX.13., IX.18.) a naplójában közzé tett néhány sms-t a kedvesétől, infantilizmusukról téve tanúbizonyságot. Ez szintén önvizsgálatra késztetett, és megállapítottam: Olga Szemjonovnáéknak még sokat kell fejlődniük (vissza?), hogy annyira infantilisak legyenek, mint kedves férjem meg én. A mi nyelvezetünk sajátos ötvözete a szerelmes gügyögésnek-becézésnek és a féktelen asszociációs szójátékosságnak, ráadásul még grammatikailag is azon a nyelven alapszik, amit a gyerekek kiskorukban beszéltek. („A pillangó szépítje a világot” – mondta a pöttömnyi Panni valaha, s mi azóta így ragozunk igéket.) Elképzelhetetlenül idétlen modorban társalgunk, és mondhatni, egész nap. Hiszen a kommunikáció fejlődése tág teret nyitott. (Meggyőződésem egyébként, hogy speciel a mobiltelefont egy olyan pasas találhatta ki, aki csalta a feleségét, és izgága volt a szeretője.) Szóval kedves férjem reggel elmegy az egyetemre, de egész nap forró drót van (ICQ). Őrzi a számítógép a dialógust hetekre visszamenőleg, egyetlen épeszű mondat sincs benne, állítom.

vissza a lap tetejére

27. szerda

Még két hónapnyit sem róttam ide, s a szüleim arra jutottak, hogy bár ők nagyon szeretik olvasni, talán mégsem kéne nyilvános naplót vezetnem. Attól tartanak, ellenséges egyének felhasználhatják ellenem az itt írtakat, aztán bajom lesz belőle, leváltanak, kirúgnak, nem tudom. De hát én a kedves férjemen kívül nem függök szerintem senkitől. Ő meg csak nem fog felmondani nekem! Színházról írok öt-hat újságnak, ezt a munkát végzem. Ha esetleg nem kérnek tőlem több cikket, akkor majd ide írok. Már csak ezért is érdemes fenntartani itt a folytonosságot, hát nem? (Most egyébként ritka, szép, határidők utáni pillanat van: mindent mindenhová leadtam, senkinek nem tartozom semmivel.)

Megnéztem tegnap F. Megjegyezhetetlennevű Benedek filmjét, a Dealert. Előző munkájával, a Rengeteggel úgy voltam: végül is egy tehetséges fiatal alkotótól teljesen normális, ha fittyet hány arra, hogy mások mi mindent megcsináltak már az elmúlt 2000 évben, és felfedezi a spanyol viaszkos vásznat. Ez most eredetibb és kinyíltabb film. Az első félóra tökéletes. Aztán jön egy rossz, hamis telefonbeszélgetés, attól kezdve itt-ott kisebb aránytévesztések, némi túlzások (például amilyennek a várost mutatja), apró hibák (például hogy a főszereplőnek egy ponton el kellene nevetnie magát, de a rendező nyilván tiltotta neki még a mosolyt is.) De azért egészen a befejezésig jó filmnek találtam.

Mai:

Egy Molnár Ferenc-tanulságos a Játék a kastélybanból:

NEM SZABAD A LEGJOBBAT AKARNI. ELÉG A JÓ IS.

vissza a lap tetejére

28. csütörtök

Tegnap Puntila úr a Katonában. (Az Európa-díjas Karácsony Ágnes személyes kérésére idedokumentálom, hogy iszonyú dugó volt a városban, épp hogy hazaért és fordult, nem maradt ideje átöltözni, ezért jött piszkos játszóruhában színházba velem.)

Nem szeretem Brechtet. Említettem ezt Szűcs Katinak egyszer, aki csodálkozott. De hát olyan okos! – mondta. Az biztos, hogy nagyon gondolkodó szerző. Az okosság olyasmi, amit nehezen tudok értelmezni. Fogalmam sincs, mivel kell mérni. Lényeg a lényeg: egyetlen olyan Brecht-előadást láttam életemben, ami tetszett és hatott rám. A párizsi Chaillot-ban egy Kurázsi mama, Jerôme Savary rendezésében. Esetleg még egy réges-régi pécsi Egy fő az egy főt hozhatok fel, Csiszár Imrétől, aki akkor még igen. A főszerepet Sipos László játszotta, azután meghalt szegény.

Tehát egy Brecht a Katonában, nem kifejezetten nekem. (Keresztes Tamásra lehetett felfigyelni.) Sejtelmem sincs, mi késztethette MGP-t – akit becsülök, szeretek, persze nekem könnyű, mert egyrészt ő is szeret engem, másrészt rólam nem ír kritikát, leszámítva azt az esetet, amikor a Radnóti Három nővérje kapcsán szóvá tette a Szláv Bazárt, de abban nem volt semmi bántó –, szóval még egyszer nekifutva a mondatnak: nem tudom, mi hergelhette fel MGP-t, hogy a kritikájában olyan durván ment neki Máté Gábornak.

vissza a lap tetejére

29. péntek

Tegnap Ruy Blas a Piccolóban. Mert Kőváry Kati tavasszal a Színházi Intézetben odajött hozzám és azt mondta, szerinte jól sikerült, ajánlja figyelmembe. Találkoztam vele az előadáson, panaszos; kiszorítja őket innen az igazi gagyi.

Don Salluste Szersén Gyula, amiről eszembe jutott Szersén Gyula. Valahogy fel sem tűnt, hogy nyoma veszett a (régi) Nemzetiből, és ezer éve nem látni. Most bejön a zsebkendőnyi pinceszínpadra klasszikus sminkben, és negyven néző előtt – mert annyian voltunk – épp úgy öblögeti és élvezi a hangját, mint annak idején a Hevesi Sándor téren.

Amikor Kerényi Imre rendezte az István a királyt (imádtam azt az előadást, jó ideig minden hónapban megnéztem egyszer), Vikidál mint Koppány nem volt ugyan lekettőzve, de kijelöltek egy tartalékot, szükség esetére. Egy-két próbanap is járt a kispados Koppánynak. Szersén Gyulának. Ott voltam egyszer, amikor ő próbált. Ne tudd meg! Ott volt Szörényi Levente is. Hallgatott nagyot. A végén annyit mondott: A Vikidál nem lesz beteg.

Most néhány nap adásszünet következik. Lestrapált kedves férjemet – „teljesen strapára ment!” – mondta Panni anno, a Panni Összes egy igazi aranybánya lenne Mohácsi Jánosnak – kiveszem a munkából, és elmegyünk Pécsre. Nézünk Cyranót (Fillár István, címlapinterjú a Zsöllyének), Anconai szerelmeseket (Hegedűs Dézsa bámulása a Színház újságnak), Csókos asszonyt (szakmai érdeklődés, szórakozás, művelődés, plusz „hátha jó lesz valamire”.) Legközelebb valószínűleg hétfőn írok.

vissza a lap tetejére

30. szombat

vissza a lap tetejére

31. vasárnap

vissza a lap tetejére

vissza a napló oldalra

Stuber Andrea honlapja

vissza a főoldalra